SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_043028
PIROS VAKFOLT
Mióta ismerlek, keresem Rád a szót, de nem találom a megfelelőt. Többször hittem, hogy tudom – a nyelvem hegyén volt, éreztem fájó lüktetését az ajkaim között, félúton valahogy mégis mindig megakadt. Ezer meg ezer mondat úszott fejembe, tizennyolc évem minden szava megjárta már az elmém, mégsem tudom, mi vagy Te. Annyi érzés, annyi megfoghatatlan hangulat önt el, ahogy Rád gondolok, hogy már nem is tudom, melyik a valódi.
…Angyalnak tűntél, mikor először láttalak, túl szépnek, hogy evilági légy. Én kicsi lettem hirtelen, törpe fényes nagyságod előtt, s csak egy szavadba került volna, hogy leboruljak eléd, s imádjalak, mint életem egyetlen bálványa. Ringó léptekkel jártál előttem, csacsogva, mint egy hűs patak, s olyan fontosnak látszottál, olyan szükségesnek… de ahogy ráébredtem erre, egyszeriben esetlenné váltál, mesterkéltté, mint aki minden ringó lépését, minden apró rezzenését előre kiszámította, hogy az egész olyan fájón vonzó legyen, amilyen csak Te lehetsz. Elképzeltem, ahogy szobádban ülsz, sóhajod visszapattan az üres falakról, s még a legtisztább fal is mocskosnak tűnik hószín arcod mellett. Utáltalak is, gyűlöltem mindent Rajtad, hogy olyan tökéletes vagy, hogy olyan elképesztően kiszámított. Vallottam, csak egy báb vagy: egy megtervezett, előre gyártott bábu, s dohogtam magamban, hogy én is bedőltem a fondorlatos álcádnak, az ájtatosságba burkolt egoizmusodnak, minden hazugságodnak. Ott, akkor valami eltörött. Nem volt nagy hangja, rajtam kívül talán más észre sem vette. De bennem a napos rét pusztává változott, csillogó patakom kiszáradt árokként meredt rám, illatos virágaim hóval fedte be a váratlan tél. Megrémültem. Küzdöttem ellened, megpróbáltalak kitörölni az életemből, de csak elmaszatolni tudtam fájó emléked; minél erősebben dörzsöltem, kapartam, annál nagyobb lett kezed nyoma a lelkemen. Így inkább beletörődtem, hogy ott marad életem fehér vásznán a vörös folt, ami utánad maradt. S ma már tudom, akárki lép mellém, akármilyen szakadék előtt állok, ott lebeg majd mellettem sötét, egyre halványuló emléked, mint egy véres, sosem gyógyuló seb szivárgó krátere. Semmit sem tehetsz, velem leszel mindig; agyam rejtett zugában, szemem sarkában, pupillám mögött. Ott bukkansz fel, ahol a legkevésbé várlak. Vakfolt leszel, folyton bizsergő, tudat alatt kitörni vágyó vulkán.
S én cipellek magammal. Mélyen, eltemetve – de cipellek.
