SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_043010
OLVADÁS
Télen hasadt szét a jéghegy, aminek darabjai szépen és halkan olvadtak bele a mély tengerekbe. Télen vált eggyé a jég az óriási víztömeggel, elválaszthatatlanul elkeveredtek, mintha mindig is egyek lettek volna. Télen csapott egy utolsót hatalmas uszonyával a bálna, akinek elnehezült tagjai soha többé nem mozdultak. Senki sem tudta, hogy létezett, senki nem látta élni és meghalni sem, mégis ott volt és ott halt meg az óceánsírban, a dermesztő jéghidegben ahol a világűr kezdődik, és ahova az süllyed, aki nem is volt soha. Ekkor merült el minden, ami érintkezett a csontig hatoló sötétkékkel, szépen, egységben.
Én is széthasadtam, mint a jéghegy. De még nem süllyedtem a tengerbe, nem éreztem a víz hidegét a testemben. Helyette három világot jártam be.
Az első részem, aki először szakadt le belőlem, a madarakat követte. Nem foglalkozott a földdel, átrepült minden felett, amin a többi ember aggódott. Érezte a szelet, táncolt a levelekkel. Az eső végigfolyt az arcán, bele a szívébe, néha pedig ő folyt végig az esőcseppeken. Éjszaka, a viharban a villámok keresztülfutottak rajta, beleborzongott. A csillagokat tekintette rokonainak, közéjük vágyott. El akarta érni őket, közelebb lenni hozzájuk. Addig repült a Földön, amíg a legtisztábban nem látta őket, ahol már nem zavarta a sok mesterséges fény. Az Északi-sark jéghegyeinél pihent meg.
A második részem az embereket követte. Csodálattal figyelte minden mozdulatukat és rezdülésüket. A nagyváros zajában talált nyugalmat, a tömegben érezte, hogy él és tartozik valahova. Hajnalban leült a pályaudvaron, és a forgatag részleteit tanulmányozta. Egy-egy arcot, pillantást, mozdulatot, lépést kiragadott, és megpróbálta örökre az emlékezetébe vésni. A lépések ütemét hallgatta napestig. A beszélgetéseket figyelte, és igyekezett bekapcsolódni. Mindent megtett, de az emberek nem álltak szóba vele, idegenként kezelték. Így hát csak távolról tudta őket szemlélni.
Végül megelégelte a közönyt és elhúzódott tőlük.
A maradék részem nem tudott senkit követni. Önmagát kezdte el megismerni. Nem foglalkozott a világgal, a nappal, a holddal vagy az idővel. Járta a világot, de nem érdekelte más, csak hogy mit érez. Saját magát látta a fák kérgében és az idegen arcokban, céljai a létezésben merültek ki. Ő már nem is emberi volt. Nem figyelt senkire és nem lehetett látni.
Szép lassan köddé vált. Mintha egy folt látszódna homályosan, vörösen izzó érzések és gondolatok.
Csak magamat nem tudom megismerni.
Aztán újra megtaláltam a részeimet. Ott vannak mind a hárman, a harmadik elmosódottan lebeg bennem, de erősen. Úgy fog a háromfajta üresség kifakulni és elsüllyedni a tengerekben, hogy senki nem lesz képes megkülönböztetni engem a jéghegy atomjaitól.
