KT_043014

PIROS VAKFOLT

Piros vakfolttól ég a szem
Jeges fűben fekszem.
Megfagyok a gondomban,
Fölordítok kínomban.
Kegyetlen szél röpíti a sikolyt,
Ezzel erősítve a zúgását.

Dermesztő rossz kikelet
Megreped a lehelet.
Emberek között hasíték,
Fagyott levegő, törött jég.
Kegyetlen alak vihog a láva alant,
Hisz ebből él az Infernó.

Nyitott szemmel sem látok,
Előttem tűnik föl egy átok.
Démonok a sötétből,
Angyalok zuhannak az égből.
Mint egy fehér napkelte,
Villámlik az angyalok dicsfénye.

Egy pillanatra újra látok,
Látomás borítja a világot.
Piros folt a semmiből,
Vakul az ördög a fehértől.
Fagyos neki a Mennyország,
Nem érti a mivoltát.

Patája fagyott, ereje hagyott
Távozna már, de nem tud.
Gyötrelemtől égő szeme
Gazsága megbánását ígéri.
Bölcs az Angyal, s nem hiszi,
Sokatmondón szólal hát:

„Ha hazugsághoz hasonlít,
Ne kezdd el az igaz szót se,
Hogyha nem kivánod, hogy olyat,
Amit meg se tettél, restelj.”
Ezeréves hangja oly zengő,
Mint a bölcsesség harangja.

Aljas vigyor a Sátán képén,
Éppoly gonosz válasz a nyelvén:
“Magadra vess, ha homályban maradnál,
Mert nem engedi látnod a hamis kép,
Amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál.”
Parázsként percegő a hangja.

Az Angyal mégis nyugodt,
Kitárta szárnyát és csapott.
Hózápor zúgott az ördögre,
Hidegtől borzongott annak a bőre,
S így szól az Angyalnak:
Engedj, testvér, haza: a Pokolba.

A Fehér Jelenés lenéz, arcán:
Szigorú bánatvonás villan.
„Ne hívj, nem vagyunk mi testvérek már.
Elbuktál, itt nem látunk szívesen.
Eredj, hagyd a szerencsétlen embert,
Máskülönben itt hagylak megfagyni.

Az Ördög patája fölolvadt,
Visszatért az ereje, s kámforrá vált:
Az Alvilág kapujában állt.
Kékes homálytól nyugszik a szem,
Nyugodt álomban fekszem.