SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999

KT_043033

PIROS VAKFOLT

Márciusban fedeztem fel, a város szélén. Azelőtt is láttam persze, de sosem mentem be vagy néztem meg magamnak alaposabban. Aztán egy nap, amikor kicsit már felmelegedett az idő, elmentem sétálni és egyszer csak ott találtam magam előtte.

Először nem is tudtam mi fogott meg benne annyira – csak egy benzinkút volt, a város és az országút közti kis földszeleten. Ugyanolyan felsejlő neonfényekkel a sötétedés utáni órákban, ugyanolyan benzint, szárazkekszet és műanyaggal bevont bulvárt árulva, mint bármelyik másik. De valahogy mégis a sajátomnak éreztem. Vonzott magához. Egy megnyugtató, mitikus hellyé avanzsálódott bennem – olyan hellyé, ahova akkor mentem, amikor nem volt hová.

Elkezdtem világ végének hívni, és azt hiszem, mivel a benzinkúton sosem mentem túl és ezáltal a mögötte kanyargó országúton se jártam soha, valóban ez jelentette a világom végét.

Olyankor csak leültem a fűbe, tisztes távolságra és néztem az embereket. Embereket, akik valamiért pont aznap, pont akkor és ott tankoltak és vásároltak, és az életük egy pillanatra összekapcsolódott az enyémmel. Felnőtteket, akik – többnyire – korántsem voltak olyan felhőtlenül boldogok, mint a benzinkúton megforduló gyerekek, akik az utazás örömét élvezve kacarásztak körülöttük. Persze nem mindenki. Voltak boldognak tűnő felnőttek és szomorúnak tűnő gyerekek is. Öreg hölgyek kínai papucsban és kirívó harmincas nők, akik a pultra hajolva fizettek. Annyi ember, annyi féle ember, akiknek az útja ott és akkor keresztezte egymásét, mert mindannyian a világom végén töltöttek néhány percet.

Volt egy idősebb nő – akit magamban Mártának hívtam, mert úgy gondoltam, egy Márta pont így néz ki – , ő minden kedden valamikor az esti órákban bement venni egy kaparós sorsjegyet. Szerettem Mártát. Úgy tudta fogni azt a sorsjegyet, mintha jelentősége volna. Mintha az nem csak egy papírdarab lenne, amit a benzinkúton vásárolt és vagy nyer, vagy nem, de végsősoron így is, úgy is a kukában végzi, hanem egy sorsjegy. Valami, ami értékes. Az egész kisugárzása ilyen volt: ahogy lépkedett, ahogy megfogott valamit, ahogy a pénztárcáját húzta elő megviselt, fekete táskájából. Márta minden mozdulata értékessé, jelentőségteljessé tette az adott szituációt, az adott tárgyat és azt hiszem, ezáltal őt magát is.

Kíváncsi voltam, mi történik a világ végén éjszaka, úgyhogy egyszer, amikor a szüleim már aludtak, kimásztam az ablakomon egy megpakolt hátizsákkal és elindultam a benzinkút felé. A sötétben egészen máshogy festett, mint nappal, egy másik élet ígéretét hozta magával.  És más embereket.

Leültem néhány gumiabroncs takarásában, még mindig tisztes távolságra, és figyeltem. Próbáltam kitalálni, mit fogok mondani a szüleimnek, ha észreveszik, hogy nem vagyok az ágyamban egy olyan éjszaka hajnalán, amikor másnap iskolába kell menni.

Egyszer olvastam egy érdekességeket tartalmazó könyvben – amiből többek között tudomást szereztem arról is, hogy hány kiló a világ legnagyobb hagymája és hogy a virágok nem képesek fekete színanyagot termelni – hogy a félelmek az agyunkban vörös foltokban hagynak nyomot.

Mintha az agyunk egy térkép lenne és a veszélyes területeket vörösre színezné a kartográfus, jelezve, hogy az a terület még nincs felfedezve. Amikor az emberek még nem fedeztek fel bizonyos földrészeket, veszélyt sejtő lényeket rajzoltak a térkép azon oldalára, elrettentve a szabadszellemű kalandorokat. A saját agyamat is ilyennek képzeltem. Tele vörös mintázattal egy-egy rossz emlék vagy tapasztalat vagy újdonság kapcsán. Vörös kis foltok, amiket még senki sem próbált feltérképezni, ezért a kartográfus oda is kirakta az IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS táblát.

De ahogy ültem és néztem a benzinkutat, rájöttem, hogy nem csak nekem vannak vörös foltjaim. Anyunak is vannak vörös foltjai. És apunak is. És Mártának is meg minden embernek, aki megfordul a világom végén vagy bárhol máshol.

Azon gondolkodtam, hogy mennyire látnám máshogy ezeket az embereket, ha felfedezném a vörös foltjaikat? Hogy ennek fényében milyen emberek igazából a szüleim. Milyen ember igazából Márta. És milyen ember vagyok én?

Olyasvalaki, aki az éjszakát egy benzinkút mellett töltötte és akármilyen hideg és akármilyen ijesztő volt ott kint, sosem mert bemenni.

Akkor éjszaka egyfolytában ezen gondolkodtam. A vörös foltokon.

Az ezt követő napokon próbáltam kideríteni, miért járok egyfolytában a benzinkúthoz, hogy miért olyan fontos nekem. És hogy miért nem vagyok képes soha bemenni.

Aztán rájöttem. A benzinkút igazából nem csak a világ vége volt, hanem egy nagy vörös folt és igazából nem csak egy nagy vörös folt, hanem én.

Az emberek, akik megfordultak ott, olyan emberek voltak, akik megfordultak az életemben is. Ki néhány évet, ki csak néhány percet, de valamilyen módon mindig hozzám adtak valamit, ahogy én is őhozzájuk. Az életünk összefonódott hosszabb-rövidebb ideig, amikor betekintést nyerhettünk egymás vörös foltjaiba.

Néhány ilyen folt egy idő után eltűnik, néhány viszont örökre megmarad és csak felfedezni lehet őket, eltüntetni a térképről nem.

És azt hiszem, mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor erőt kell vennünk magunkon és elmenni a saját kis világunk végére, hogy megnézzük, mi van ott. Nem szabad menekülnünk önmagunk elől, mert akkor végül egy nagy, világító vörös folttá válik minden, és akkor vége.

Úgyhogy most itt állok a benzinkút előtt. Szitál az eső és görcsben van a gyomrom, de egyre közelebb megyek. El az emberek mellett. El egy apuka mellett, aki tankol. El egy kislány mellett, aki a gyerekülésből integet nekem. Visszaintek. El egy állvány mellett, ami tele van pakolva abroncsokkal. El egy anyuka mellett. El egy idős hölgy mellett. El Márta mellett.

És ott vagyok az automata ajtó előtt. Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni, amikor a mozgásérzékelő jelez és az ajtó kinyílik. De nem fogok visszafordulni, többé már nem.

Látom, ahogy Márta szóba elegyedik valakivel és egy pillanatra igazán látom őt, jobban, mint eddig valaha láttam.

És akkor belépek.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL