SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_042937
EXPEDÍCIÓ
Az Északi–sarkon, a hósivatag kellős közepén kis csapat nagy mérőműszerekkel vizsgálgatta a talajt, ami nem volt más, mint áthatolhatatlan jégtömeg.
Mind várták a nagy áttörést. Szerettek volna híresek lenni, és persze a nagy jutalmat és a díjakat sem utasították volna vissza. Titkon azt remélték, hogy egyedül fedezik fel a nagy eredményt, ezzel kisajátítva a hírnevet és mindent, ami azzal jár.
Őket kísérte a fényképész, aki rögzítette minden mozdulatukat, lelkesen, a felfedezésért folyó versengésből mit sem érzékelve fotózta a tudósok minden fontosnak tűnő mérését vagy számolását. Azt sem tudta, hogy mit mérnek, mire akarnak rábukkanni, és miért pont az Északi–sarkon, de nem is érdekelte: ő csak a saját nagy élményét és a szép tájképeket látta.
Most is ott kattogtatta a gépét a csöveket és fúrófejeket hurcoló kutatók közt, és legalább olyan izgatott volt, mint ők. Látta az arcukon, hogy nemsokára napvilágra kerül egy igazi, sokat érő adat – legalábbis jó esély van rá.
A főnök széles mozdulatokkal és egy forgalmi dugókban edzett kamionsofőr szókincsével utasította az embereket, akik gyűlölték a már hetek óta tartó, folytonos üvöltéséért és türelmetlenségéért. Teljesítették a parancsokat, hogy minél előbb végezzenek, és minél előbb kikiálthassák magukat a világ legnagyobb koponyáinak.
A fotós ide–oda ugrált, és minden képet megnézett a gépe képernyőjén, hogy összevesse az eredeti élőképpel: sikerült–e úgy elkapnia a pillanatot, ahogy akarta; mennyire adja vissza a fényeket?
A vezető egyre hangosabb és elviselhetetlenebb lett: tarkón vágta az egyik fúrófejest, megtaposta a térképet vizsgáló fiatalembert, és leordította azt a párt, akik mindenáron kétszáz méterről arrébb, egy keskeny hasadék szélén akarták felállítani a fúrót. Szalonképessé varázsolt véleménye szerint minden dedós tisztában van azzal, hogy az elsőként kijelölt hely sokkal pontosabb értékeket sejtető hely a kísérlet elvégzésére.
A párt ez nem hagyta nyugodni. Amikor Mr. M nem figyelt, gyorsan eltrappoltak oda a jegessé fagyott, szikrázó hótakarón egyensúlyozva.
A fotós, feltekintve fényképeiből, megpillantotta a párt, amint az általuk alkalmasnak ítélt ponton a távoli hótarajokban gyönyörködik. Meghatotta a pillanat; muszáj volt készítenie egy képet. Rájuk irányította a lencsét, állított az élességen, hogy a piros overálos alakok kellemesen elmosódjanak a hófehér tájban.
Mielőtt elsüthette volna a gépet, az előtte guggoló Mr. M nagyot kiáltott boldogságában: minden jel arra mutatott, hogy elérték a célt, és minden mért érték megfelel, sőt, felülmúlja várakozásaikat.
A kutatók felmordultak. Először megörültek, de amikor rájöttek, hogy nem ők a nagy felfedezők, és mind azzal, ami a kezükben volt, rárontottak a főnökre a mérési adatokat tartalmazó műszerért.
A fotós lenyomta a gombot, megörökítve a két romantikus piros árnyat, a két távozó tudóst, és elégedetten pillantott a képernyőre, melyen az elkészült képen nem csak a pár, hanem egy jókora, piros, vércseppnek tűnő folt is látható.
