SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_042612
ÁLDOZAT
Hideg van. Dermesztő, csontig hatoló hideg, ami ellen védekezni se tudsz, mert nincs olyan ruha, amin át ne hatolna. Nem folyamatosan jön, hanem hullámokban, mikor azt hinnéd, vége, újult erővel támad. Süvöltés is kíséri, ami ha felerősödik, tudhatod: a hideg mindjárt támad. Lenn a völgyben nem olyan rossz, kivéve, mikor fehérbe öltözik. Na, az a hideg borzalmas, belecsap az arcodba, elvakít, és míg nem látsz, fehérrel takart gödrökbe vezet, ahol kitörheted a bokád. Inkább ki se megyünk, behúzódunk az állatokkal a házakba, és közösen próbálunk elrejtőzni előle. Nem mintha sikerülhetne. Mert betalál a legkisebb résen is, bebújik az összes repedésen, és hozza magával a fehérséget, hogy a szobában tomboljon. Mi meg csak összebú-junk, és várjuk, hogy elmúljon a haragja. De mindig elmúlik. Az áldozat miatt.
Minden évben, mikor már úgy tűnik, a fehérség örökre itt marad, a falu legidősebbjei fel-mennek a hegyekbe a legidősebb gyerekekkel. Ez az a nap, amikor a fiúkból férfi és a lányok-ból nő lesz, és a legöregebb nem tér vissza. Néha mások se, de ez természetes. A hegyi ösvé-nyek keskenyek és veszedelmesek, elég egy kis mozdulat, és többé nem látod a falut.
Idén volt a tizenharmadik születésnapom. Idén én is fölmegyek.
Az ösvény még keskenyebb, mint amire számítottam. Még egyes sorban is alig férünk el. Ke-zünket a sziklafalon tartjuk, hogy megtámasszon. Azt mondták, ne nézzünk le. Tudod, hogy ez milyen nehéz? De kibírom. Muszáj, mert ha nem sikerül, beszippant a mélység. Láttam már embereket így leesni, amikor tiszta volt az idő, és látni lehetett a fölfelé kapaszkodókat.
Hát most nem lehet. Még mi is alig látjuk magunkat. Mégis megyünk előre, libasorban, mert nincs más. Elől-hátul öregek, mi, gyerekek, középen. Kezünkben cipeljük a tüzelőt, miközben a hideg kavarog körülöttünk, megpróbál közénk állni, hogy elszakítson minket egymástól, vagy a falhoz befurakodni, hogy eltaszítson, le, a mélybe, és útközben szabadon cibálhasson. De nem hagyjuk.
Ugyan egy örökkévalóságig tart, végül csak felérünk. Dideregve megrakjuk a máglyát. Köz-ben az öregek énekelnek. Borsódzik tőle a hátam, feláll a szőr a nyakamon. Olyan dolgokról énekelnek, amit jobb egyedül hagyni: fagyról, sötétről, hidegről, fehérről, halálról, áldozatról. Aztán már a máglya lobogva ég. A két legidősebb mellé áll, mi hátrahúzódunk. Az áldozat meginti társát az évezredes szavakkal: jövőre ő jön. Jövőre ő lesz soron. Majd fellép a máglyá-ra.
El akarom takarni a szemem, de nem bírom. Be akarom fogni a fülem, de nincs erőm. Abba akarom hagyni a lélegzést, hogy ne érezzem a szagot, de nem szabad. Nézek, hallgatok és sza-golok: az áldozat. A megmentőnk.
A máglya köré gyűlünk, és az öregek énekelni kezdenek, kérik a hideget, hagyja otthon, ves-se le gúnyájáról a fehérséget. Mi is becsatlakozunk. Addig énekelünk, amíg leég a máglya. Két öreg összeszedi a hamvakat. Ezt elszórják a völgyben, hogy a hideg tudja, az áldozat megtör-tént. Aztán visszaindulunk. Az öregek és a felnőttek.
Egyszer majd rám kerül a sor.
