SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_042940
AZ UTOLSÓ ÚT
Hideg. Szél. Éhség. Magány. Rettegés.
Mindössze ezeket érzem. Több órája hatalmas hóviharba keveredtem. Azóta nem találom az expedíció többi tagját. Egyedül maradtam a hatalmas, fehér hótenger közepén. Irányérzékemet is rég elvesztettem. Elvesztem?
Eleinte még reménykedtem, hogy társaim keresni kezdenek és rám találnak. Ez azonban mindössze egy kétségbeesett reménysugár volt, melybe kapaszkodni próbáltam. Most már tudom. Elvesztem.
Mégis megyek. Hajthatatlanul, csak előre, ellenállva a hideg sarki szélnek, a folyton hulló hóesésnek, a csontig hatoló fagynak.
Nem szabad megállnom. Ha megállok, és lepihenek, örök álomba merülök. Nem szabad megállnom. Csak addig, addig a hegyfokig jussak el, utána minden jó lesz! Csak addig jussak el!
Szédülni kezdek, de nem szabad pihennem. Nem szabad feladnom! Ki kell tartanom. S ha odaérek, tudom, valamilyen égi csoda megment ebből a rémálomból.
De nem. Térdeim nem bírják el testem és hatalmas hátizsákom súlyát. A táskám ott hagyom, rajtam már úgysem segíthet.
Szemem hóval telt meg, alig látok valamit. De hiszen mit is láthatnék a világ leghatalmasabb jégbirodalma közepén? Alattam, fölöttem, körülöttem, mindenütt csak fehér, és fehér és fehér. Gyilkos fehér.
Visszatekintve meglátom az egyetlen színfoltot. Ott fekszik a földön a kilométereken át cipelt hátizsákom. Ott fekszik, akár egy vörös róka teteme, melyet a fagy örök időkre hibernált. A vörös folt beégett a retinámba.
Előre tekintve sem látok mást, csak az elmosódott színt. Igen. Nem lehet ez más, csakis egy isteni jelzés: az utolsó célpontom.
Újult erőre kapva közelítek a piros folthoz. Hagyom, hogy lábam vezényeljen. A gondolataim már rég lelassultak. De nem is baj. Most már csak odáig kell eljutnom!
Ahogy közeledek, meglátok még valamit a távolban. Mintha a piros derengésből két ember vált volna ki. Ott állnak, nem mozdulnak. Közben végig engem néznek. Én pedig valahol mélyen érzem a megkönnyebbülést: sikerült! Megtettem, minden tőlem telhetőt, senki sem mondhatja, hogy feladtam. Közelebb jönnek hozzám. Mígnem már egészen eltakarják a szemem elől ezt a szörnyűséges fehérséget. Szemhéjam lecsukódik, s tudom, soha többet nem fogom látni a Sark vidéket.
