SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_042945
LÁTOMÁS
Emma már napok óta minden reggel azt ecsetelte reggeli közben, hogy mit álmodott. Betoltam a számba egy falat kenyeret és eltűnődtem, mióta is tart ez az egész. Mármint az álommesélős reggeljeink, mivel arra, hogy a barátságunk mióta tart, napra pontosan emlékszem. Továbbá arra is, mikor a bíróság a gondnokságom alá helyezte. A nyakamba ugrott egyből. Ő teljesen máshogy fogta ezt fel, mint a legtöbb ember, aki erre szorult, hisz mindenkiben megvan a félsz, hogy teherré válik. Benne egy csepp sem volt. Bár mástól sem félt, és eszméletlenül karizmatikus volt. Sőt, különleges volt.
Szóval időközben rájöttem, két hete kezdte el mesélni, hogy mit álmodott. Ez így még nem is lenne különösebben érdekes, de előtte sosem történt ilyen. Ráadásul mindenki szerint lehetetlen, hogy ő álmodjon. Emma ugyanis születése óta vak.
Eldöntöttem, hogy délután utána olvasok, hátha találok valami új tanulmányt vagy kísérleti eredményt. Ha nem, akkor pedig felkeresünk egy orvost. De most megpróbálok csak rá koncentrálni és rájövök, hogy megint ugyanazt meséli, csak kisebb-nagyobb változtatásokkal.
„Nyertél valamelyik újsággal egy utazást Svájcba, 2 főre. Alig akartuk elhinni. Tehát 1 hónap múlva fogtuk a cókmókunkat és buszra szálltunk. Azt hittem, hogy végig azzal fogunk menni, aztán kiderült, hogy repülni fogunk. Repülni, érted? Fent, a bárányfelhőkkel kergetőzni. Még félni is elfelejtettem. Elképzeltem a színeket. Sőt. Láttam őket, Ella. Álmomban láttam mindent… Téged is. Annyira gyönyörű vagy.”
Ó, te jó ég! Nagyon remélem, hogy hamarosan abbamarad ez az egész. Semmiképp nem tagadnám meg a látás élményét Emmától, de félek, hogy túlságosan beleéli magát, aztán nem fog többé álmodni – és persze látni sem, aztán teljesen összeomlik.
„Na, repülés. Olyan pici volt minden onnan fentről. Elég hamar megérkeztünk Bernbe. Leszálltunk a gépről és elmentünk a szállásra egy másik városba. Egy egész lakosztály volt a miénk. Mivel elég későre járt, csak egy gyors sétát tettünk a környéken, majd viszonylag korán nyugovóra tértünk, hogy következő nap korán fel tudjunk kelni és minél több helyre elmehessünk.”
Időközben befejeztük a reggelizést. Elkezdtem befonni hosszú, barna haját, továbbra is hatalmas mosollyal az arcán regélt. Lehet őt nem szeretni? Sosem értettem hogyan mondhatott le róla a családja…
„Már hajnalban madárcsicsergésre ébredtünk. Annyira békés volt minden: a táj, az emberek. Felvettük a túrafelszerelésünket és elindultunk meghódítani a Matterhorn körülötti hegyeket. Viszont nem jutottunk el célunkig, túlontúl elfáradtunk. De így is gyönyörű volt. A friss levegő a lelkünkig hatolt. Olyan boldogok voltunk. És láttunk valami piros fényt. Tudod mi volt az szerintem? A szeretet fénye.”
Szépen lassan elkezdtem én is ezt álmodni, majd az álmodásból álmodozás lett. Másnap fogtam magam és elmentem az újságoshoz és fellapoztam egy rejtvénylapot. Nyerni lehetett egy 2 fős utat Svájcba. Eldöntöttem, hogy beküldöm. Nyertünk. Megálmodta.
Igen, Emma különleges volt.
