SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_043001
HAZUGSÁG
Lefekvés előtt elképzeltem. Nagyon akartam, valószínűleg csak ezért sikerült. Pedig nem szabadna. Apa megtiltotta. Tisztán emlékszem minden szavára: „Ha megint ezt csinálod, annak következményei lesznek. Értsd meg, így nem lehet élni!”
Én megpróbáltam. Nem is ment rosszul, egész jól haladtam. Aztán valami történt.
Valami apróság, ami elég volt ahhoz, hogy visszarántson. Egészen pontosan az, hogy ma nagyon sütött a nap és a hőség elviselhetetlenné vált. Még estére se hűlt le a levegő, én pedig melegben nem tudok elaludni. Ezt te is tudod. Így mikor becsuktam a szemem egy hideg helyre gondoltam. Igazán hidegre, hogy legyen ereje lehűteni az egész szobát. És hogy ne legyek egyedül, téged is odaképzeltelek társaságnak. Apát nem. Nem szerettem volna, ha rájön, és ő egyébként is szereti a meleget.
Először minden úgy zajlott, ahogy szokott. Ketten álltunk egy hó sivatag közepén. Sehol semmi, csak te és én. Megkérdezted, milyen a suli, meg hogy apa rendesen főz-e, mert még mindig nagyon soványnak tűnök. Én csak bólogattam, vagy néha megráztam a fejem. Áhítattal hallgattam minden szavad, számat végig csukva tartva, nehogy egyetlen hanggal is káoszt teremtsek. Aztán megkértél, hogy meséljek valamit és elhallgattál. Én félve nyitottam szóra ajkaim, gondosan megválogatva minden szót. Ugyanis van egy szabály: Nem szabad igazat mondani. Vagyis szabad, csak annak következményei lesznek. (Ahogy apa szokta mondani.)
Tapasztalataim szerint addig marad ez a világ tökéletes, amíg hazugság tartja össze falait. Amíg a valóság ezeken a falakon kívül reked, biztonságban vagyok.
Kitaláltam egy történetet valakiről, aki lehetnék. A mondataim valótlansága miatt a táj végeláthatatlan, hűvös sivatag maradt színek nélkül. Mindez annyira jól ment, hogy egy kicsit elkalandoztam.
– Ma nagyon kellemesen meleg volt. Nagyszerűen éreztem magam. Csak kicsit hiányoztál…
Hirtelen megszeppenve abbahagytam. Félve néztem körül; olyan végtelen ez a hely, a szócska, amit kiejtettem a számon oly kicsiny mindehhez képest. Talán nincs jelentősége.
Ekkor hirtelen elkezdődött: A hóból helyenként sziklák emelkedtek, máshol szakadékká süllyedt a talaj. Mint egy túlközelített képen, lassan narancsos, zavaró pixelek takarták a kilátást. A levegő izzott, én fényes lettem és ragyogó. Neked szárnyad nőtt, és továbbra is mosolyogtál.
Mindez olyan gyorsan történt. Mosolyod az arcodra fagyott és láttam a szemedben, hogy szólni szeretnél. Végül nem mondtál semmit, és indulásra készen a magasba emelkedtél. A kezedet felém nyújtottad. A láthatár egyre szűkült, én sírni kezdtem. Hangtalanul, a könnyeim végigfolytak az arcomon. Zúgott a fejem és alig kaptam levegőt.
El akartam futni, de nem tettem. Mozdulatlanul néztem, ahogy az engem körülvevő világ darabjaira hullik. Utolsó erőmmel belekapaszkodtam az előttem fehérlő hosszú ujjaidba, szemeimet viszont végleg becsuktam, hogy ne lássam mi lapul a darabok mögötti vakító fényben.
