SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_042946
TÉBOLY
Mint ezer meg ezer madársereg, károg fejemben a kín,
Elveszek én is lassan, akár egy megfakult rím
Fehér lapra hányom kavargó világom,
S ujjaimmal megfestem, legrémesebb álmom.
Szemeim vérbe fagyva kutatják az eget,
Úgy szelik át, a jéggé fagyott teret
Gyönge karommal csomót kötök a szélre,
Majd eldinulok, a messzi messzi délre.
Rettegve nyúlok feléd te átkozott öröm,
Forgasd bennem újra, véráztatta tőröm
Ugye érzed, ahogy millió szó tépi a csöndet
Ahogy lassan szórok rád, fekete szennyes földet
Ahogy az enyészetet, mint átkot hullatom orcádra
S apró gyönge szenvedésem tekerem napszítta bordádra
Mint töviskoszorút, ontom rád az estet
Majd álmaidban hozom el, bomladozó tested
Fuldokolva merülök el benned Drága
Te minden őrült, legőrültebb álma
Elernyedt porhüvelyed magamhoz húzom
S takaródat lassan, lomhán nyúzom
Bensőd, mintha Pokol tüzét hányná
Így alakul benned, vörös boldogsággá
Mindent emésztő jéghideg fájdalom
Olvaszd hát fel, zúzmara födte bánatom
Mint elásott kincset, úgy óvlak én téged
És ott leszek ha majdan, eléred a véget
Hisz itt vagyok most is, a búcsú pillanatában
S ott ragyogtam, a világ minden igazában
Tenyerembe öltöm, tested piros gyümölcsét lágyan
Megfürdök én is hóka, karmazsinszín vágyban
Gyötrelmem óceánként nyeli el a csillagos éj
Beborítja mindenem, a mámorító kéj
Arcomat vöröslő véredbe fojtom
S életeddel, életem kioltom
Még utoljára egyszer, felnézek az égre
És emlékezni kezdek, egy régi régi képre
Mikor még ott voltál, igen ott voltál nekem
Nem feledlek téged, sohamár kedvesem
Mikor a parkban a szellő súgta nevedet
Ó, mikor velem volt, mindig csak nevetett
De aztán, de aztán megtudta ki vagyok valóban
Törékeny lelkem vad vízen ringó hajóban
Elnyelt a mélység, magába szívott
Egy harc mit énem, önmagával vívott.
