SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_042804
PIROS VAKFOLT
– Hallasz?
– Hallak.
– Emlékszel?
– Emlékszem.
– Mire?
– Hagyj.
…
– Hallasz?
– Hallak.
– Még emlékszem, ahogy a mészkőpor betolul a nyakamba és a tested melegét a hasamon és ahogy…
– Emlékszem.
– Mire?
– Hagyj.
…
– Hallasz?
– Igen.
– Még emlékszem, ahogy bántódik az izom és színezi a bőrömet, ahogy…
– Emlékszem, hagyj.
…
– Emlékszel a reccsenésre, valami csontszerű volt és szúrt, de belül és…
– Emlékszem. Égeti a hátam, de ha lehajtom, akkor a fejemet nem.
– Engem is, de mire emlékszel?
– Hagyj.
…
– Még emlékszem, ahogy az ujjaim beszakadnak a melegbe és a sikoly a fülembe. Puha volt és nedves, mintha már ígérte volna a bűzt és…
– És fájt. Emlékszem.
– Még mire?
– Hagyj.
– Emeld fel a fejed.
– Éget.
– Engem is.
– Hajtsd le.
– De úgy meg…
– Még mindig jobb.
– De szív.
– Nyomd erősebben.
…
– Hallasz?
– Nyomd.
…
– Hallasz?
– Erősebben.
– De nem megy és akkor már nem mindegy?
– De fel fog kelni, már nincs sok hátra.
– Mindig ezt mondod.
– Fel fog kelni.
– És az nem fog égetni?
– Fel fog kelni.
…
– Még emlékszem, ahogy megsimítod a vállam és utána már csak, ahogy a föld feszül neki a lapockáimnak és a térded…
– Emlékszem!
– A térded a mellemnek.
– Emlékszem, ahogy a bordáim közé szorul az ujjad s mintha onnan nyomtad volna fel a sikolyt a torkomba.
– Emlékszem, ahogy…
– Hagyj!
…
– Hallasz?
– Nyomd.
– Nem akarom.
– De fel fog kelni.
– Nem fog.
…
– Emlékszem, ahogy melegít a tenyered s kiszorít minden levegőt a nyakamból…
– Emlékszem, ahogy elvékonyodik az ujjad és fémes lesz…
– Emlékszem, ahogy a tüdőm keres, követel s némán vinnyog, de te csak oda zárod a táguló üresbe…
– Emlékszem, ahogy egyre mélyebben vagy és csak lassan csúszik és hegyes és vékonyodik a hang a számban…
– Emlékszem, ahogy csöpög a piros a szemembe és színeződik a csont a szádban.
– Emlékszem, ahogy ráng a tested és szorít a combom…
– Emlékszem, ahogy a nyakamba borulsz.
– Emlékszem, ahogy megáll a tested alattam.
– Nem néztél rám.
– Te se.
– Most se.
– A hangod olyan, mint a szél, ami megbántódott a mészkőtől és…
– Csak a hajadon átsuhanva szagosodna a te formádra…
– Mintha besűrűsödött volna valami anyaggá…
– Mintha az lenne a tested…
– Mintha áttetsző lenne, mint a közöny…
– Mintha vak lenne…
– Mintha az akarna lenni.
…
– Nézzünk hátra.
– De fel fog kelni.
– Nem fog…
– Éget.
– Tudom. Fáj. Félsz?
– Fel fog kelni.
…
– Ott lebegtek, mint a lyukak, ketten, pirosan, mint az ottmaradt árnyékai valami elmúltnak és csak vártak ott a lüktető piros folt előtt, az ég alját bámulva, ahogy süllyedtek bele abba a víztelen mészkőmagányba.
