KT_042948

PIROS ANGYAL

Vérfagyasztó hideget éreztem a testem alatt. A fagy csontig hatolt. Sötétség vett körül, vártam, majd lassan kinyitottam a szemem.

Vakító fény csapta meg a látóidegeim. Mindenütt csak a tiszta havat láttam. Próbáltam felállni, nem ment. A hirtelen mozdulat hatására hátraestem, ismét a puha talajon pihentem. Ahogy ott feküdtem, egyre csak azon gondolkodtam, hogyan kerültem én erre a helyre. Az utolsó emlékeim szerint… Tulajdonképpen nincsenek emlékeim. Belémhasított a felismerés, azzal sem vagyok tisztában, hogy mi a nevem, ki vagyok én. Összeszorítottam fogaim, izmaim megfeszültek és sikerrel jártam. Kicsit megszédültem, de pár perc elteltével már alig éreztem a hirtelen jött gyengeségem. Körülnéztem, próbáltam rájönni merre induljak. Egy kisebb hegy, nagyobb domb irányát választottam. Serényen teltek a másodpercek, a másodpercekből percek, a percekből órák lettek. Kullogásom alatt egyre csak azon rágódtam, hogy hol vagyok. Egy lelket sem láttam, kezdtem halálra rémülni. Addig a tudat, hogy bizonyára hamarosan találkozok valakivel nyugtatott, de akkorra már minden reményem elszállt. Nem volt mit tenni, lekuporodtam a hóba és keservesen sírni kezdtem. Kis idő elteltével egy női hang szólított meg. Felnéztem, ott állt előttem egy ötvenes éveiben járó mosolygó asszony. Azt hittem káprázik a szemem. A női alak körül piros színű fényfelhő vibrált.
– Talán egy angyal, csak is az lehet. – gondoltam magamban.
– Ne sírj kedves. – Szólított meg az angyal. – Minden rendben lesz. –Felsegített a hóból és maga után invitált.
Kis idő múlva megtörtem a hófödte táj csöndjét.
– Elnézést, most hova vezet?
– Gyere csak utánam, mindjárt meglátod. A domb megkerülése után láttam a célt. Egy város volt. Lakói között felfedezhető volt több piros alak is. Nézelődés közben megakadt a szemem egy sokkal fényesebb piros folton, mint a többi. Egy rövid ideig ragyogott, majd hirtelen köddé vált, mintha ott se lett volna. Bizonyára látszódott az arcomon a bámulat, mert a mosolygó asszony rögtön magyarázni kezdte, közben folytattuk a sétát, már a városban.
– Először azt hiszik, hogy angyalok vagyunk, de nem egészen így van Rebeka. – Rebeka. Akkor hát így hívnak.
– Tudod Rebeka, ez egy nagyon különleges hely. Ide azok az emberek kerülnek, akik nagyon elkeseredtek a boldogtalan életük miatt, vagy egyszerűen csak azt hiszik, hogy rossz az életük. Választhatnak, kezdhetnek új életet itt vagy folytathatják a régit. Vannak, akik csak nem értékelik, amijük van. Most rajtad a sor. Emlékeid részét visszakapod, hogy választani tudj. Ha maradsz, ez a kis rész is eltűnik a múltadból és magad is „angyallá” válsz. Ha mész visszakapsz mindent és vörös foltként távozhatsz innen.

Egyedül maradtam a múlt egy darabjával. Láttam egy csodás családot, barátokat, szeretetet, vidámságot. Volt még ott bánat és sírás is. Mégis úgy éreztem mennem kell, túl jó az én életem. Lenéztem a kezemre, piros volt. Egy utolsót odaintegettem az „angyalnak”és otthon voltam.