SZŰCS ATTILA
PIROS VAKFOLT, 1999
KT_042205
PIROS VAKFOLT
A nevem Frøya Eirene és ez a mi történetünk.
A kanadai Anjikuni-tó közelében élek egy kis faluban. Tényleg kicsi, csak 7 család lakja már ősidők óta. Mi élünk a falu egyik végén, a Mardule család pedig a másikon. Noha harminc perc alatt érek el hozzájuk. Persze, ha Will-lel,a pónimmal megyek 15 perc alatt ott is vagyok. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert az egyetlen barátom, Aeron is Mardule.
Mióta írni szeretnék mindenki őrültnek tart.
Aeron nem tartotta butaságnak, sőt, segített is. Már amikor itthon volt. Ugyanis a falu katonája lett nemrég. Harcosként, anyagyilkosként jött a világra. Ezért választotta neki apja az Aeron nevet.
Az ősi kelta legendák szerint Aeron egy kisebb háborús istenség volt. Az évek során nem cáfolt rá a nevére. Egyik este eltűnt. A falu összes férfija őt kereste, míg a tó mellett találtak rá véresen egy farkas fogával a kezében. A farkas testére nem bukkantak rá, Aeron pedig hallgatott, mint a sír. Senkinek nem beszélt az esetről, de a metszőfog egy bőrszíjra erősítve a nyakában lógott. Akárhol volt, érezhető feszültség támadt, és ő csak gúnyosan mosolyogott. Ő szolgáltatta a prémeket is nekünk,vadász volt.
Nemrég tért haza egy vadászatról, így mindenki rá gyanakodott a furcsa fényeket illetően, melyeket az Anjikuni-tó nyelt el. Most, hogy itt raboskodtunk foglyul ejtve a vihar miatt egy barlangban, esélyem nyílik kifaggatni.
– Aeron, tudsz valamit a furcsa fényekről, melyeket az Anjikuni-tó nyel el?- kérdeztem félénken.
– A tó?
Az arcán gyászos kifejezés ült.
Ezután hadarva valami olyasmit magyarázott, hogy a farkas, akit megölt valójában egy szellem volt, és lehet, hogy őt láttuk, mint ,,titokzatos fény”-t. Nyeltem egyet és próbáltam nem pánikba esni. Aeron remegni kezdett, majd csak annyit szólt, hogy aludjak, ő őrködik. Nem tudtam aludni. Reggel az ujjaimat összefűztem az övéivel. Most én voltam az, aki remegett. Ő nyugodt volt. Utunkat lassan tettük meg.
A legyilkolt állatok látványától úgy rám tört a pánik, hogy elakadt a lélegzetem. Mire visszaértünk a faluba, senkit se találtunk ott, csak azt a bizonyos fényt. Aeron megszorította a kezem.
– Szeretlek, Frøya.- suttogta leplezett félelemmel a hangjában.
– Bármi történjen is.
– Én is szeretlek, Aeron.- viszonoztam a szorítást.
Eközben a fény már majdnem elért hozzánk, s mintha diadalmasan csak arra várna, hogy elnyeljen bennünket is.
– Bármi történjen.- rebegtem Aeron arcát fürkészve.
Átölelt, majd beléptünk abba a piros vakfoltba.
