KT_041102

PIROS VAKFOLT

Ültünk a pincében, és lehullottak az első bombák.

– Valami belement a szemembe.
– Nincs benne semmi.
– De nem látok.
– Semmit?
– Csak egy piros vakfoltot.
– Biztos belenéztél a napba. Holnapra elmúlik.

Napba? Milyen Napba? Abba, amit nyolc hónapja nem láttam? Talán ki is hűlt már, s nincs is Nap, talán évszakok sincsenek már, szeptember végék, se körúti hajnalok, nyáron hegedülő kecskék, se nagyra nőtt Cédrusok, talán csak az a kihűlt kődarab van, odafenn kering valahol, ami tönkretette Isten hatnapnyi munkáját.
Lehet, hogy már csak két ember maradt, s most mindenütt tél van és csend és hó és halál, s a két ember éppen egy szakadék szélén áll, s azon tanakodnak, hogy ha megbukott az Ember, ha Lucifer legyőzte, s a Nap is kialudt, akkor mi lesz most? Le kellene ugrani.

A piros vakfolt nem múlt el holnapra, sem holnaputánra. Nem zavart, nem takart el semmit, csak egy kicsikét belelógott a tájba. Nem érdekelt, sokkal inkább néztem gondolataimmal a kihűlt Napot.

Én nem tudok világpolgár lenni, mint Szókratész, én ragaszkodom, otthonomhoz, templomaimhoz, tájaimhoz, tárgyaimhoz, családomhoz és barátaimhoz. A betűtésztából már nem tudom kirakni a nevem, s azt követelik tőlem, engedjek el mindent. Ha csakugyan nincs már Nap, nincs már ország, se templom, se világ, akkor mit nézzek? Néztem a piros vakfoltot, és beleképzeltem a világot, amit régen láttam, amit ismertem, s amit oly nagyon szerettem. A vörös folt láthatatlanul lebegett körbe-körbe a képzeletemben, s járatta körbe összes gondolatom, szép emlékem, körbehordozta ezeket elmém kihűlt tájain, s igyekezett szép lassan újra berendezni képzeletemet, hogyha már el kell engednem az egész világom, legalább emlékem legyen. Megmutattam a vörös vakfoltot s világát az utolsó Ádám – Évának, s ők a szakadékba bámultak és arra gondoltak: miért nem ugrottunk? Aztán szépen megfordultak, s karonfogva besétáltak a piros vakfoltba, hogy ha máshol nem is, éljenek – az én emlékezetemben.