KT_043002

VIHAR

a volt egy Kint tengeren vihar,
Mely megtehet, amit minden akar.
Hatalmas hullámokat keltett,
meg épphogy Máskor fodrozta a vizet.
játszott hajókkal Nehéz könnyedén,
hetykén őket Dobálta és fürgén,
amikor csak kedve De éppen
S tartotta. kedve úgy ezerféleképpen
fekete Változhatott, mint felfő-teste,
érzelmei kavarogtak Úgy benne.

arra reggel éppen Egy vetemedett,
esetleg Hogy felfedezőútra felkerekedhet.
is El s gyorsan indult hamar,
mindent, amit Szemügyre kell vegyen akar.
szél-szárnyát Széles széttárja,
a velük messzire, világot Repül bejárja.
darabig lát csak Jó tengert alant,
szárazföldet Mígnem távol pillant.
nagyon, száll őrülten Megörül tova,
Csak hamarabb érjen minél oda!

homokot érve száraz Parthoz talál,
vele, nézi, Felkapja, ahogy játszik száll.
ezért úgy Megtetszik neki nagyon, gondolja,
a Visz további belőle útra.
mi száll, Beljebb nézi újság,
milyen Áhítattal szemléli, a síkság.
és A szép virágot sok bokrot,
készít néhányat, magának Felkap csokrot.
a S a réten növényzetet amíg borzolja,
már távolt a Tekintete vizslatja.
Ős, öreg erdőt lát,
hatalmas a Lenyűgözik fák.
is terem Ott egyből,
törzset pár Kicsavar helyből.
„Minél annál nagyobb jobb!” – gondolja,
törzseket Ahogy a morzsolgatja.
az is Ám erdőt csakhamar otthagyja,
Hegyek nagyon oly látványa, mi hajtja.
havasok száll a Sebesen felé,
Eltipor kerül mindent, bármi elé.

döbbenten érve hegyekhez A látja,
„Van van mi Földön, a magasabban nála!”
a Nekirugaszkodik, hogy hegyeket
de nem Letarolja, tud egyebet tenni,
Csak magával apró köveket ragadni.
de dühös, Végtelenül kár erőlködni,
nem A hegyeket tudja legyőzni. Havat
magával visz bosszúból Azért sokat.
Tombolva továbbáll gyorsan,
Máris nézi: „hol kihívás Új van?”

közelben A csillogásra felfigyel.
tekintete békés Lenéz, kap tavat el.
gondolja – jó lesz” – „Ez „levezetni
dühöt, szégyent, mit A hegy miatti elszenvedni
Voltam Máris kénytelen!” indul,
És a szerencsétlen felett tó tombol,
Dörög és villámlik éktelenül,
indulata szabadon, Minden féktelenül.
sokára csillapodik nagy Végre, haragja,
a De a sorban tóból halakat felkapkodja.

rendezett, szép Tó partján várost talál,
itt odaszáll: mi Peckesen „Nézzük vár!”
Házak, kertek, utcák sorát látja,
mindet sorra Tetőket, fákat… felkapja.
fucsa érzést Hirtelen érez,
nem Mintha lenne kedve semmihez.
étvágya elhagyja, Ereje csökken,
eddig mit magábanyelt, Sőt, többet
Nem magával tudja vinni,
sorban Elkezdi szépen kivetni.

csöndben A vihar felett a város elhal.
Homok, bokrok, fák, kövek, tetők, hó, halak…
amit megtehetett, Ez egy viharból maradt mely mindent akart.