KT_042513

TISZTÍTÓ NAGY VIHAR

Sötét, üres lélek,
Félek.
Fakó, komor képek,
Lépek.

Mint sötétben az árnyék,
Elvész.
Ha nincs itt helyed többé,
Elmész.

Mellkasom csatatér,
Sajog.
Csak jőnek és jőnek,
Bajok.

Fájdalmas keserv
Lebeg.
Nincsen már neked
Neved.

Magányos nádszál,
Tavon.
Csak egy lábnyom van a
Havon.

Kietlen, kopár
Minden.
Közel s távol semmi
Nincsen.

Napot sok felhő
Takar.
Mindenki mindent
Akar.

Lánc a testeken
Feszül.
Mindenre csak árny
Vetül.

Nyomorgón, keserűn
Élek.
Hagyj el engem
Élet.

Hol a segítség,
Hol a sugallat,
Az a fény,
Mely utat mutathat?

Hol van a megváltás,
Hol van a remény?
Csak haldokló kiáltás,
Nincsen eredmény.

Én hiszek,
De nincsen válasz.
Lehetőség egy marad,
Segítsd meg magad!

Menekülök, kifutok az útra,
Gondolatfoszlányok újra meg újra,
Előtörnek, s szívem ezer sebből vérzik,
Bennem a feszültség csak gyűlik és gyűlik.
Agyam megszűnt működni,
Minden fogaskerék kimúlt,
Így nem lehet tovább élni,
Ebből már nincsen kiút.

Markomban foszló zsineg,
Faágat fogva körül,
Végén lágy hurok,
Körülöttem fekete szurok.

Emelvényre lábam fellép,
Eljött a szegény, pórnép.
Minden rezdül harangszóra,
Nyolcat ütött a templomi óra.

Fejem a hurkon lassan átbújik,
A másodperc hirtelen egy egész napnak tűnik.
Lábam alatt megnyílt a talaj,
Felhangzik az isteni kacaj.

Vége van…!
De kezdődik valami más,
Olyan, mint egy vad látomás.

A sugár, a fény
Eljő.
Nincsen már többé
Felhő.
A nap meleget
Áraszt.
Teher többé nem
Fáraszt.

A rettegésnek
Vége.
Ez a boldogság
Éve.

Felfelé tart a
Lejtő.
Az önbizalom
Megnő.

Örömet adó
Élet.
Többé már nem
Félek.

Virágos réten
Fekszem.
Semmit sem
Cselekszem.

Nevetés, vidám
Kacaj.
Nincs mi engem fel-
Kavar.

Futok, szaladok,
Érzem.
Volt értelme, hogy
Éltem.

Önkívület és
Mámor.
Az égben járok,
Távol.