LOSSONCZY TAMÁS
TISZTÍTÓ NAGY VIHAR, 1961
KT_042944
LÉLEKFELTÁRÁS
Paranoiával fűszerezett depresszióból próbáltam kilépni. A paranoiából már sikerült. Helyzetem éppoly abszurd volt, mint a málnatorta tetejére hintett csokoládéreszeléké. Azt sem szerette senki, miután a legundorítóbb féléves csokoládémikulásokat daráltuk rá. Valahogy én is pont úgy éreztem magam, mint azok a csokoládémikulások. Undorítóan és ledarálva.
Vártam a derűt az életbe, a tavaszt és a virágzást. Hitegettem magam, hogy majd eljön az én időm és kibontakozhatok.
Aztán szürke hétköznapjaimat átvette az álomvilágba való menekülés. Egyrészt, mert rengeteget aludtam, másrészt, mert mikor ébren voltam, sem voltam önmagam. Csak kalandoztam a képzelet világában. Már nem reméltem.
A pszichiáterem azt tanácsolta, hogy próbálkozzak az önmegvalósítással: írjam le az érzéseim egy füzetbe. Szóval azért vetem most ide ezeket a szavakat. Próbálkoztam festéssel is. Még sikeres is lehettem volna, ha nem hagyom abba, miután anyám ránézett az egyik képemre és elsírta magát. Nem tudtam sajnálni, de inkább felhagytam vele egy időre.
A pszichiáterem azt is tanácsolta, hogy szedjem a bogyókat, amiket felírt. Szedtem is nagyjából 2 napig, de egy vigyorgó zombi lett belőlem.
Mást nem tanácsolt. Nem is megyek többé hozzá.
Egy vasárnap felébredtem, egy órán keresztül kerestem az életem értelmét a plafont bámulva, majd felkeltem. Meztelen lábam hozzátapadt a padlóhoz, ahogy odasétáltam az ablakhoz, hogy felhúzzam a redőnyt. Verőfényes napsütés, lágy szellő. Reggelit készítettem és ajtó híján kimásztam az ablakon az erkélyre. Úgy döntöttem, ma nem szívom el a szokásos szál cigimet, inkább teát kortyolgattam. Befejeztem az evést és belefogtam egy könyv olvasásába.
Később kimentem a kertbe, viszonylag jól éreztem magam. Valahogy nem egy átlagos vasárnap volt. Máshogy fújt a szél, máshogy illatoztak a virágok, máshogy ugattak a kutyák, máshogy szólt a zene. Még az én kedvem is más volt, a szám is mosolyra húzódott valahogy. Valami történt. Talán a reggeli üzenet a bátyámtól, talán a szomszéd kisfiú mosolya, ahogy visszadobtam neki az átrepült labdát, talán az a néhány kocka csokoládé, amit bekaptam. Talán az előbb felsoroltak együttese. Az élet apró örömei, amiket eddig nem fedeztem fel, mert az önsajnálat legmélyebb bugyraiban leledztem.
Eldöntöttem, hogy megpróbálom észrevenni ezeket az apró örömöket. Újra elkezdtem lefesteni lelkem foltjait. Minden alkalommal, mikor végeztem a művemmel és elégedetten elmostam az ecseteket, az én lelkem is megtisztult egy kicsit. Eljött az én időm, a derű, a virágzás, és ezt le is festettem.
Nem sokkal az után, hogy rohamosan javulni kezdett az állapotom, anyám meglátogatott. Végignézett a képeimen és megállapodott a tekintete a legelsőn, amit azon a bizonyos vasárnapon festettem. Elsírta magát, majd gyorsan hozzátette: „Ilyen csodálatos nonfiguratív képet még nem láttam. Benne vagy. Feltártad a lelked.”
Elmosolyodtam, hisz végleg lecsillapodott a bennem örvénylő vihar. Megtisztultam.
