LOSSONCZY TAMÁS
TISZTÍTÓ NAGY VIHAR, 1961
KT_042936
TISZTÍTÓ NAGY VIHAR
*Csöpp* Sötétség. Nem tudja hol van. Nem tudja ki ő vagy mit keres ott. Fél. Fáj. Torkaszakadtából üvölt, de nem hall semmi mást csak a víz csöpögését. *Csöpp* Sikítás. Ordítás. De ez mind néma, mert a víz őrjítő hangja létezik, semmi más.
Forgolódik. Segítséget keres. Csak a sötét zárja körül és figyeli őt. Torkából vér tör elő erőlködésétől, de semmi sem hagyja azt el, ami hallható volna. *Csöpp* Megtörik a teljes sötétség, amint a holdfény ezüstkarikákat fest a fodrozódó vízre. Halovány, de jobb mint a vakság. *Csöpp* Szomjúság égeti véres torkát. Fél. Zavarodott. De az élniakarás még benne van. Vagy nincs. Nem tudja. Nem tud semmit. Csak azt ,hogy fáj. Kezeit arcára szorítva ujjai közötti apró résen meredt a víz fordrozódásaira. Közeledett feléjük. Reszketett. Vacogott. Felé hajolt.
A víztükör mélyén szinte fekete kékség. Üres. Mindent elnyel. Tetején ridegség. A téli égbolt fagya. *Csöpp* A fodrozódástól eltorzult homályos tükörképet bámulta. Vagy az bámulta őt. Egy árnyék volt inkább. Csak két dolog különböztette meg. Az árnyékon lévő vérvörös rókamaszk és a fénylő arany szemei. ’Ez vagyok én?’ futott végig a gondolat fejében. Megérintette az arcát. Bőr. Nincs maszk. ’Akkor az mi?’ *Csöpp* Nem érdekli. Megfullad a szomjúságtól. Nyúl a víz felé. Merít, iszik. Merít, iszik.
*Csöpp* Próbál megnyugodni. Nem tud. Fáj. Üvölt. De csak a víz hangja éri el. Nézi az árnyékot. Az is nézi őt. Az nyugodt. Ez idegesíti őt. ’Az nem lehet olyan ha én sem!’ A rókamaszk mögül rideg tekintet fúródott az övébe. Vagy azon túlra. Felnéz. A Holdat vér és láng színei kerítik körül. Undor fogja el. Ekkor látja meg az erdőt,… ha azok fák. A sötétben minden szabálytalan. Minden mozgó árnyéknak látszik. Összeolvadnak. Szétválnak. Lehetetlen formákat öltenek. *Csöpp*
Visszafordul a vízhez Még ott a maszkos. Irritálja. Fáj. Az árnyék torkáért kap. Megpróbálja megmarkolni. Az kinyúlt a vízből, megragadta felkarját, majd berántotta. Jéghideg víz ölelte körül. *Csöpp* Egyre mélyebbre süllyedt. A levegő hiánya égető fájdalom volt mellkasában. Üvöltés. Sikítás. Kapálódzás. Valami körülfogja és nem ereszti. Nem bírja tovább. Nagyra nyitja a száját és belélegzi a vizet.
Zihálva ébredt. *Csöpp* Szinte teljes sötétségben ült egy vastag faágon. Arcához érintve kezét érezte a a maszk ismerős vonásait. *Csöpp* Mellette egy apró tócsába érkeztek a cseppek. Ez adta a hangot, ami már az őrület szélére sodorta újra. *Csöpp* ’Honnan jönnek? Ebből elég!’ Körülnezett a pocsolya felett. Semmi. Minden levél száraz. *Csöpp* Nedvességet érzett az arcán, ahogy a szellő megindult. Ekkor jött rá. Ő adja ki a hangot. *Csöpp* Könnyek patakzanak az arcán. Sírt. Fájt neki. Akármennyire őrjítette nem tett már semmit. Csak átadta magát a tiszta sötétségnek a benne ízzó fájdalommal és kínnal. *Csöpp*..
