KT_042609

A TUDAT ALATT

Amikor az ember zuhan, azt hiszi, hogy olyan gyorsan szippantja befelé magába a Föld, hogy elég a zuhanás közben, mielőtt még földet érne. Velem ez nem így történik.

A kis hintámban ülök, anyu még fiatalon, mosolyogva löki a hintát egyre erősebben, s én nevetek, miközben a hajamat hol hátra fújja a szél, hol az arcomba. A nap kellemesen süt, nem látni felhőt az égen. A rózsakertben egy vörös rózsabokor kivételével mindegyik bokor kivirágzott. Bodri a cseresznyefa árnyékában égnek emelve négy lábát hempereg a fűben. Boldog vagyok.

Hét darab meggyújtott gyertya van egy dobostortába állítva, mellettem kisöcsém, amint éppen belemarkol a vélhetően nekem készített tortába. Anya azt mondja, kívánnom kell, mielőtt elfújom a gyertyát. Nagyi odasúgja a fülembe, hogy csak akkor fog teljesülni, ha egy levegővétellel sikerül elfújni az összeset. Erre felbátorodok, s mint egy kihívást, teljesíteni szeretném. Hatalmasat szippantok, s olyan erővel fújom ki a bennem felgyülemlett mindenséget, hogy az hurrikánként söpri el a lángokat. Most, hogy elfújtam, boldog vagyok, egészen addig, amíg mami azt nem mondja: „Így már biztosan teljesülni fog.” Elfelejtettem kívánni…

Egy rövidebb és egy hosszabb, szálkás, lefestetlen deszka van előttem, mellette a lakásban található két legkisebb szög, illetve apu kalapácsa. Kint ülök a verandán, könnyek gyűlnek a szemembe, majd körülnézek az udvaron, és Bodrira leszek figyelmes, aki éppen úgy mereszti az égnek négy lábát, mint amikor a cseresznyefa árnyékában boldogan hempergett. Már nem hempergett és nem volt vidám. Soha többé.

Lufik tömkelege hagyja el az iskolaudvart. Némelyik megakadt a közeli akácfán, némelyiket elfújta a szél, de a legtöbb még tisztán látszik az enyhén felhős égboltozaton. Körülöttem pityergő lányok és kibírhatatlan, gratuláló szülők, akik nem bírják megvárni az ünnepség végét. Megpillantom anyut, s előtte nagymamát a kerekesszékben. Olyan büszke pillantást vetett rám. Életében utoljára.
Szerettem a nagymamám. Szívós öregasszony volt, sosem hagyta magát elérzékenyíteni. Bölcs, élettapasztalt volt, aki szerette megosztani velem mókás történeteit, áradozását arról, hogy mennyire szerette nagypapát, és életbölcseleteket kimondó tanácsait. A legemlékezetesebb közülük, az volt, hogy ne bízzak meg senkiben, és az igazságnak csak egy részét adjam ki kezeim vagy hangszálaim közül.

Vajon mennyire igaz ez a felfogás? Komolyan nem szabad bízni az emberekben és a teljes igazságot elmondani?…
Elmélkedésem éles sikoly zavarja meg, amint kinyitom a szemem, felettem a nap erősen égeti retinámat, és aktívan dolgoznak verejtékmirigyeim, minek következtében erősen izzadok. Érzem, hogy közeledik zuhanásom vége, amint hátam megérinti a földet, és annak lágy simogatásától a hátamon kiráz a hideg.

– Jól vagy? – kérdezte egy ismerős hang.