LOSSONCZY TAMÁS
TISZTÍTÓ NAGY VIHAR, 1961
KT_042820
TISZTÍTÓ NAGY VIHAR
Pontosan emlékszem a hangodra. Kellemesen mély és dallamos. Emlékszem, ahogy azt mondtad: „Ne félj, én mindig veled leszek!”. Pontosan emlékszem a szád mozgására, ahogy kiejtetted a szavakat. Hiteles volt és bátorító. Mégis hazugság. Elhagytál.
Hiába próbálom, az arcodat nem tudom felidézni. Az emléked távolodik: elfújta a szél az elmúlt idők illatát. A szemed színére nem emlékszem, csak a benne játszó elevenségre. Bár magas voltál és tiszteletet parancsoló, mindig gyerek maradtál. Szigorú vonásaid között mindig látni véltem a pajkos mosolyt. Az arcod most merev. Azt kívánom, bár leszidnál még egyszer. Bárcsak felkelnél sötét ridegségedből, és ordítanál velem! Csak lássam még egyszer üveggé meredt szemeidben az életet!
Nézem, ahogy a koporsót a földbe süllyesztik. Anyám sír. A húgom sír. Csak nekem nem maszatos az arcom a könnyektől. Csak nekem nem piros a szemem. Miért nem tudok érted sírni? Feloszlott a tömeg. Elfogadták. Azt mondják rád: „Jó ember volt. Meghalt.” Anya is visszaindul a húgom kezét fogva, könnyeit törölgeti. Csak én maradtam itt veled.
Hallod? Az ég is ordít fájdalmában. Látod könnyeit? Ez az eső érted esik. A cseppek sűrűsödnek. Annyira, hogy lassan már látni sem lehet a könnyzáporban. Patakokban folyik kinn az úton, elmossa a tegnapról ottmaradt krétarajzokat. Aztán elmossa az aszfaltot is.
Majd a sírodon heverő virágcsokrokat, a füvet, a fákat, a házakat, az autókat, lassan az egész várost. Összemossa a világot, míg nem marad belőle más, csak egy hatalmas színkavalkád. Már rég eltűnt a sírod, a koporsód. Csak te maradtál meg én. Aztán az vihar elmos téged is.
És ekkor megérzem az esőt az arcomon. Szemem kék egében vihar támad, megered. A cseppek sűrűsödnek, a régen várt zivatar megindul, elmos mindent. Ez az eső érted esik.
