FERENCZY KÁROLY
MADÁRDAL, 1893

KT_042806

MADÁRKA

Madárka, hová lettél? Nem talállak, nem látlak, csak a hangodat hallom hetek óta, téged azonban képtelen vagyok megtalálni. Te emlékszel még rám? Gondolsz néha rám? Felismernél még?

Én még emlékszem milyen volt a kezemben tartani téged. Félénk voltál, gombszemekkel néztél rám, nem merted hallatni a hangod. Kisebb voltál, mint a többiek, de a szemed okosan csillogott, mások azt mondták, Nem éri meg a felnőtt kort, de én tudtam, Madárkám, hogy nincs igazuk, csupán a megfelelő pillanatra vársz, hogy kinyisd végre a csőröd és megmutasd a világnak, milyen hang is rejtőzik apró torkodban. Ó, Madár, és milyen igazam volt! Szimfóniák és keservesen síró hegedűk hangja váltották egymást, akárhányszor szóra nyitottad szád – törékeny dalod minden hangjegyéért harcolnod kellett, de megérte, hisz ezzel oly boldoggá tettél mindenkit magad körül!

Még mindig pici voltál, még mindig törékeny, majd’ elfértél a tenyeremben. Apró tollacskáid rendetlenül ültek fejeden, minden próbálkozásom felesleges volt. Emlékszel, Madárkám? Nevetve kergettelek az udvaron, az erdőben, mindig riadtan kutattam a hangodat, mikor egy pillanatra elkalandozott a figyelmem. Vékony lábacskáiddal és hófehér vonásaiddal könnyű volt felismerni, de féltem, félek, hogy kicsiny termeted miatt nem foglak többé észrevenni. Még mindig kifáraszt a repülés, úgy, mint rég? A térdemen egyensúlyozva pihegtél, mielőtt új kalandra indultál volna, de mindig, mindig visszatértél hozzám. Az ablakom alatt daloltál szüntelen, én pedig a párkányon könyökölve néztelek, és csodáltalak, milyen szép nagy lettél, Madárka, és azon ábrándoztam, ez vajon mikor történt.

Aztán nyárból tél lett, napsütés helyett rideg és szürkeség és hó és fagy és apró tüdők adták fel és felnőtt szívek szakadtak meg.

Azóta megint tavasz lett. Az erdő ismét tele hangokkal, de egyik sem érhet fel a Te dalodhoz, Madárka. Egyik sem hangzik úgy, mint szélcsengő a lehűlést ígérő nyári vihar előtt, mint őszi avar ropogása egy gyermek súlya alatt, mint ezernyi szimfónia legtökéletesebb harmóniája.

Járom az erdőt, nap nap után, annak reményében, hogy még egyszer hallani fogom hangod, nem csak puszta visszhangot a fejemben. Az őrület határán járok. Mintha az árnyékod kergetném, de téged soha nem érhetnélek el, soha nem látom többé a napfény felé fordított sápadt arcod, kerek szemed, pehely hajad, mikor a szél belekap, és szemed elé fújja.

Azt mondják, nem érdemes. Hogy már a nyitott, fénylő egek felé vetted az irányt, a Nap felé szárnyalsz, de én tudom, Madárkám, hogy nincs igazuk, hiszen nem hagynál itt, nem hagynál magamra, örökké az árnyékodat hajkurászva.

De talán tényleg elmentél. Talán tényleg itt hagytál. És bár tudom, hogy nem önszántadból suhansz el előlem minden alkalommal, amikor úgy hiszem, végre elérlek, mégsem tudom, megtudok-e valaha is bocsájtani magamnak, amiért kiengedtelek a tenyeremből.

Nem tudom, valaha is meg akarok-e majd bocsájtani.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL