KT_042603

KÖVETVE A MADÁRDALT

– Tudod, Charlotte, a legértékesebb dolgokért igenis harcolnunk kell – mondta neki számtalanszor az anyja.

Egy nap madárénekre ébredt. Lerúgta a takaróit és lassan elindult az erkélye felé. Óvatosan nyitotta ki az erkélyajtót, nem akarta elijeszteni az állatot. A madár mégis megriadt a mozdulataitól és egy pár méterrel arrébb álló fára szállt át, folytatva édes énekét. Egy mélyen rejlő ösztön hajtotta a lányt, amikor gondolkodás nélkül felkapta a padlón heverő ruháját és futott le a lépcsőn. Mezítláb gázolt a finomszálú, smaragdzöld fűbe.

– Kérlek! Kérlek… mondd, hogy még itt van.

De nem látta a madarat. Lehorgasztotta a fejét, amitől hosszú, hullámos barna haja a szemébe lógott. Megfordult és vakon indult vissza a házba. Épp rátette a kezét a kilincsre, amikor valami sebesen elrepült a feje mellett, felborzolva a haját. Majd lágy dallam ütötte meg a fülét, a madár volt az. Amint levette a kezét a kilincsről, a madár felröppent és a ház mellett elterülő erdő felé szállt. A lány utána szaladt. Fürgén szedte a reggeli harmattól nedves lábait. Egyre távolodott a házuktól. Magas, dús koronájú fák között cikázott. Mindent feledve követte a madarat. Órákon át bolyongott utána az erdőben. Elfáradt, szúrt az oldala a futástól. Megállt és kapkodva nyelte a levegőt. Már az erdő legmélyén volt, ahol barátságtalanul ölelték körbe a fák. Sűrű, sötét lombjaik alig engedték át a napfényt a leveleiken. Pánik virágzott a mellkasában. Nem tudta hol van, és ami még kétségbeesettebbé tette: csönd volt. A madár eltűnt és minden más is. Forró könnyek gördültek le az arcán, ahogy tudatosult benne, hogy egyedül van. Kimerülten roskadt le egy fa tövében. Átölelte a térdeit és csak sírt. Egyre sötétedett körülötte. Az ágak között kísérteties lámpásként sárgán izzó szemek gyúltak. Charlotte lassan felállt. Akár az áram, futott rajta végig a félelem. Felegyenesedett és már rohant is. Nem mert hátra nézni, csak futott, vakon bele a sötétségbe. A félelem tartotta talpon, az vitte előre, az késztette futásra. Egy kiálló gyökérben megakadt a lába és tehetetlenül zuhant a földre. Csak feküdt a sáros földön, a haja és a piros szoknyája virágszirmokként terültek el körülötte. Majd egy hang harsant. Édes madárének. Charlotte minden erejét megfeszítve felállt és körbenézett, próbálta megtalálni a hang forrását. Halvány fény derengett át a lombokon, hajnalodott. Charlotte követte a dallamot. Tántorogva, zsibbadtan lépdelt végig a füvön. Nemsokára egy tisztáson találta magát. Hunyorítva nézett fel a rét közepén álló magas fára. Rózsaszín virágai között ott ült a barna madár, szüntelen énekelt. Charlotte közelebb ment és rátette a kezét a fa törzsére.

– Kérlek, kis madár, gyere ide, szállj le hozzám! Bármit megadok neked, amit akarsz. Veszek neked aranykalitkát, száz és száz másik madarat, akik a társaid lesznek. Bármit…

De a madár nem mozdult.

„a legértékesebb dolgokért igenis harcolnunk kell”

Igen, harcolnunk kell – gondolta és mászni kezdett a madár felé.