FERENCZY KÁROLY
MADÁRDAL, 1893

KT_042203

MADÁRDAL

A teraszon álltam, amikor először találkoztunk. Ő a kert végéből bámult rám, arca nem árult el érzelmeket. Élénk vörös ruhát viselt, sápadt volt, szemeit sötét karikák keretezték.  Önmagában a kinézete nyugalmat megzavaró látvány volt a félhomályban, mégsem törődtem vele addig, amíg másodjára fel nem bukkant.

A faluban láttam legközelebb. Egyszer véletlenül hátrafordultam, s ott találtam magam mögött, az utca túloldalán. Hiába gyorsítottam, nem segített. Nem ért be, de biztos távolságból követett. Hangtalanul. Ez már kezdett idegesíteni, így amikor a legközelebb a városba mentem, megkérdeztem az ott lakó ismerőseimet, látták-e már a vörös ruhás lányt. Nem látták; még csak nem is hallottak róla sohasem. Ezután többször már nem hoztam szóba a dolgot, de hazafelé menet minden piros lámpa megrémített. Otthon nem említettem senkinek, egészen a következő hétig.

Késő délután volt, fent ültem a cseresznyefán, és gondtalanul szemezgettem, amíg meg nem láttam hirtelen a fa alatt, fél kezét a fa törzsén nyugtatva. Csend volt a kertben, mégsem hallottam, amikor a fa alá lopakodott. Meredten bámult felfelé, és amikor észrevettem, nagyon lassan elmosolyodott. Ekkor nem bírtam tovább, összeborzoltam a tollaimat, és elrepültem.

Eljött az ideje, hogy megtárgyaljam a problémámat a többiekkel. Az otthoniak közül sokan látták már az erdőben, és néhányukat legalább annyira megrémítette, mint engem. Mások, akik még nem találkoztak vele, nem hittek nekünk. Sokszor megdicsérik a hangomat, azt mondják, szépen tudok énekelni. Ezzel érveltek a hitetlenek: hátha csak az énekünket hallgatta a lány. De én tudom, hogy egyszer sem énekeltem, amikor felbukkant a semmiből. Ezért olyan különös, hogy sohasem hallottam, amikor közeledik.

A következő időkben egyre többen látták – de nekem többé nem jelent meg. Ez legalább annyira megrémített, mintha minden nap találkoztunk volna. Úgy éreztem, készül valami. De nem csak én féltem. Már senki sem mert egyedül repülni, csapatostul jártunk mindenhová. Pánik uralkodott el az egész erdőben.

Egy este szürkület után a nagy tisztáson pihentünk le többen. Épp a szárnyam alá hajtottam a fejem, amikor éles rikoltás vert fel mindenkit. Felemeltem a fejem, és megláttam őt. A tisztás közepén állt, leengedett karral, és engem nézett. Mindenki más ugyanígy érezhetett, mert amikor rávetettem magam, több tucatnyi madár követte példámat. Én a haját téptem, de voltak, akik a szemeit vájták ki, mások az arcának estek. Meglepően puha volt a bőre, karmaik úgy szántották az arcát, mint kés a vajat.

Nem sikított, nem sírt, nem roskadt a földre. Egy hangot sem adott ki. Miután kitomboltuk magunkat, néhány nagyobb madár megfogta a felmarcangolt testet, és elrepült vele.

Ez hát a lány története, akit elvittek a madarak; a mi nézőpontunkból. Mert ugyan ki gondolná, hogy nem a madarak szomjaztak a vérére, hanem ő kísértette a madarakat?

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL