FERENCZY KÁROLY
MADÁRDAL, 1893

KT_042931

MADÁRDAL

A nő óvatosan lenyomta a rozsdás kilincset, a kapu nyikordulva kinyílt. Kitaposott ösvény vezetett az erdőbe. Nekilódult: szaladt, szökdécselt s táncolt, már-már szárnyalt. Piros ruhája meglibbent, bőre a nyári napsugarakban fürdött. Hajába kapott a friss szellő, a megszokott érzés mosolyt csalt kipirosodott arcára.

Így volt ez gyermekkora óta: a természetben töltött órák voltak hű társai. Ha bánat gyötörte vagy öröm érte, mindig ide vezetett útja. Most sem volt másképp. Amint a tisztás szélére ért, lüktető végtagokkal a fűbe huppant. Egy röpke pillanatra el is felejtette, hogy már két emberre kell vigyáznia. Innentől nem cselekedhet önfeledten és hirtelen, ami a futást illeti. Minden megváltozik. Felállt, körbenézett, s beleveszett a látványba.

Ezek voltak utolsó órái szeretett szülőfalujában. Maga mögött hagyja családját, a vidéki életmódot: mindent, ami oly kedves számára. Leginkább a megnyugtató atmoszféra fog hiányozni, enélkül képtelen létezni. Utoljára magába szívhatta az illatot, a napsütést, hallgathatta a madarakat. Hisz oly szépen énekeltek! Mi lesz vele a nagyvárosban fenyőillat s madárdal nélkül?

A gondolat könnyeket csalt szemébe. Felpattant, s megölelte a fát, melynek lombjai otthont adtak a csiripelő madaraknak. Körbefonta rajta karjait. A kéreg karcolta kezét, de egy cseppet sem bánta. Azt kívánta, bárcsak elraktározhatná az idillt búsabb percekre. Az lenne az igazi ajándék! Osztozhatna rajta vőlegényével, ha már elég a város nyüzsgéséből. Ó, ez a kettősség az ő veszte!

Leült a fa tövébe, lerúgva apró cipőit. Csupasz bokáját csiklandozták a fűszálak. Kezébe vette a levélkupacot, kibontotta a masnit, s ölébe hullott szerelmük rövid története. Minden levél tanúbizonysága volt a köztük kibontakozott különleges kapcsolatnak. Kereste a legutóbbi borítékot, melyet egy hete kapott. Kedvese üzent esküvőjük időpontjáról s a sikeres fővárosi lakásvásárlásról. Hét nap múlva leutazik érte, segít neki a költözésben. Minden egyes sor vágyakozással teli, süt belőle az igaz szeretet. Épp egy hónapja látta utoljára.

De hisz a szerelem nem tűri a távolságot, mikor úgy izzik! Eluralkodott rajta a türelmetlenség. A kupacból kicsúszott egy fénykép: a jóképű ifjú szája szegletében ott bujkált a féloldalas mosoly. A nő libabőrös lett, bizsergés futott végig egész testén. Most érezte csak igazán hiányát, szíve hevesebben vert. Mindjárt újra ölelheti, csókolhatja. Mi több, végre a felesége lesz, és összeköltöznek.

Fülig ért a szája, de a percek lassan vánszorogtak. Virágokból koszorút font, mely koronaként pocakjára került. Alig kerekedett még, de a ruha fodrai már nem rejtették el szerelmük gyümölcsét. Mekkora meglepetés lesz! Alig várta, hogy szerelme arcát lássa, mikor megtudja a hírt. Persze ott volt a kétely a fogadtatást illetően, saját érzései mégis lehetetlenné tették, hogy a félelem kerekedjen felül.

Nyugodtság töltötte el. A Nap melegen sütött, a szellő lelassult, szempillái elnehezültek. A madárdal lassan álomba ringatta az erdő szívében…

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL