FERENCZY KÁROLY
MADÁRDAL, 1893
KT_042911
MADÁRDAL
A nap már magasan járt az égen, amikor a kirándulás végén egy kis tisztásra értünk. A többiek rögvest leültek az üde zöld pázsitra, elővették az uzsonnájukat és falatozni kezdtek, én pedig félrehúzódtam, és egy távolabb eső farönkön kerestem árnyékot magamnak a hatalmas fák lombja alatt. Osztálytársaim szemmel láthatóan jókedvűek voltak, ettek, nevetgéltek és játszottak a késő délutáni kellemes napsütésben, velem egyáltalán nem is törődve. Az igazat megvallva, nem bántam, hogy végre egymagam lehettem. Amióta szeptemberben az első csengőszó iskolába terelte a diákokat, én voltam az örökös gúnyolódások célpontja. Mindenki csúfolni kezdett, amiért én vagyok a legkisebb az osztályban és még a tanári asztalt is alig érem fel. Aztán azért nevettek ki, mert még nem tudtam úgy írni és olvasni, mint a legtöbbjük. A múltkorában pedig azt hangoztatták, hogy olyan a hajam, mint a szénakazal, és hogy istállóban lenne a helyem. Sosem törődtem azzal, amit mondtak, de mégis csak bántott, hogy nem volt egy barátom sem. Lehunytam a szemem, kiélveztem a nyugalmas erdő csendjének ölelését és a nap sugarainak lágy simogatását az arcomon. Majd hirtelen valami csodás hang ütötte meg a fülemet. Madárdal volt. Gyönyörű és tisztán zengő madárdal, mely az egész tisztást betöltötte. Felálltam és felnéztem a fára, hogy szememmel megkeressem csicsergő vendégemet. Nem volt egyszerű észrevenni őt, az égig nyújtózkodó fa terebélyes ágai között. Meglepve álltam, amikor végre megpillantottam. Az ágakon ülő nagyobbacska madarak mellett egy aprócska teremtmény ugrált buzgón, hasán szürke, hátán barna tollazattal. Termetéhez képest a hangja mesébe illően csilingelt, gyönyörű volt, igazi zene füleimnek. Mosolyogva néztem, ahogy jókora társai között repdesve vidáman trillázik. Egészen úgy, mintha kikacagná őket. A többi madár néha felé csípett, de nem tudták elkapni, hangjuk pedig meg sem közelítette az övét. Boldogan szállt egyik ágról a másikra, s közben egy pillanatra sem hagyta abba az éneklést. Egész nap el tudtam volna nézni, ahogy játszva, dalolva bíbelődik a fán, de későre járt, így ideje volt indulnunk. A tanító nénik oldalán lépkedve még visszapillantottam a fára és magamban búcsút vettem a kismadártól. Azóta is emlékeimben őrzöm pajkos kis barátom képét, ahogy vidáman ugrál az ágakon. Ő tanította meg nekem, hogy olykor a legkisebb, legtörékenyebb madárnak van a leggyönyörűbb hangja.
