FERENCZY KÁROLY
MADÁRDAL, 1893

KT_043018

A MADÁR

A ruhák suhogtak mögöttem. Meg is feledkeztem a munkáról, ahogy ráléptem az erdőig vezető ösvényre. A Nap fényesen sütött, melegen simogatta az arcom. A természet csak úgy vonzott magához, szinte hallottam, ahogy hív. A lépteim néztem, ahogy nyomokat hagyok a porban. Könnyeden szökdeltem, vörös ruhám oly puhának érződött testemen.

Pár perc múlva megálltam, és megfordultam. Egy hosszú sor lábnyomot hagytam az ösvényen, amelyet a friss zöld fű szegélyezett. Egy hangra lettem figyelmes; valami motoszkált egy kis bokorban. Megnézem, mi lehet az – gondoltam -, és elindultam a pár lépéssel mögöttem lévő hangforrás felé. Mire odaértem, egy madár rebbent ki a bokorból, egy gyönyörű, hófehér madár. Az erdő felé vette az irányt, én pedig utánaeredtem. Szaladtam, és úgy éreztem közben, szabad vagyok. Minden megszűnt körülöttem; a testem habkönnyű volt, ahogy futottam a szárnyaló madár után. Úgy suhant, mintha csak a szellő vinné előre.

Elértem az erdő szélét, s beljebb mentem az árnyékot adó fák alá. Megláttam a madarat, amint egy nyírfa ágán ül, és engem néz. Leültem a szemben lévő fa alatti sziklára pihenni. A hasamra tettem a kezem, és néztem a madarat. Így telt el néhány perc, hogy csendben néztük egymást. Olyan tiszta fehér volt, szinte ragyogott a hűs, árnyékos zöldben. A madár mellém szállt, és ott állt mellettem a sziklán. Nem repült el, nem ijedt meg, csak figyelt. Ekkor egy rúgást éreztem. A kisbabám az – állapítottam meg mosolyogva. A madár szökkent egyet-kettőt felém, majd rászállt a hasamra, és figyelt. De most nem engem, hanem a babám. A lába pont ott volt, ahol az előbbi rúgást éreztem. A madár felnézett rám, majd újra a hasam felé fordította a fejét.

Néhány hosszúnak tűnő pillanat múlva a madár felreppent, és én is felálltam. Arra a fára szállt, amelyiken korábban is ücsörgött. Átkaroltam ezt a fát, és lentről néztem a madarat. Elkezdett énekelni; csilingelő hangja az egész erdőben visszhangzott. A Nap most átsütött a fák lombjain, érezhetően melegebb lett, és egyre világosabb. A fény egyre csak terjedt a fa csúcsától lefelé, a madárra és ránk. Éreztem, ahogyan minket figyel. Szinte már a szemem sem tudtam nyitva tartani, olyan vakítóvá vált ez a fehér fény. A madár csak úgy ragyogott a fényben, és felrepült, a fény forrása felé. Mintha az ég nyílt volna meg arra, hogy befogadja, és a madár el is tűnt.

A fény egyre halványulni kezdett, de én még mindig a fát karoltam. Olyan békét éreztem a szívemben, mint még soha. Emellett kicsattanó örömöt, és tudtam, ezzel nem vagyok egyedül; ő is ezt érezte, a szívem alatt hordozott új élet. Boldogon, kacagva tértem vissza a tisztásra. A Nap már épp lenyugvóban volt, a hátam melengette egyre gyengülő fényével. Amíg elsétáltam a bokor mellett, kicsordult egy könny a szememből. Köszönöm – mondtam ki az ég felé nézve, és megfogadtam, hogy örökké ilyen boldogan fogok élni, mint ahogy most éreztem magam. A ruhák suhogtak előttem – újból.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL