KT_042808

MADÁRDAL

El se akartam hinni. Kinyitottam a szememet, és már ott is volt. A szobámat betöltötte az ablakon át beáradó fénysugarak kavalkádja. Egy fénycsíkban kirajzolódtak a szállingózó porszemek, és madárcsicsergés ütötte meg a fülemet. A hosszú, sötét tél után újra eljött.

Tervezgetni kezdtem, Margit-sziget, Naplás-tó és száz meg száz park, tó, látványosság, ami egész télen csak rám várt. Na meg rá, aki kérette magát. A hó már rég felolvadt, de ő mégse jött. Mint a kisgyerek, aki nem eszi meg a zöldséget, mint lányok a randevúkon. Mintha szégyenlős lenne. De mire? Ezer színben pompázó kertek, különféle illatok, bimbódzó fák, zöld bokrok az út mellett. Na meg a meleg. Az emberek ettől boldogabbak lesznek, kivirulnak, előveszik a lengébb ruhájukat, rövidnadrágban, szoknyákban kezdenek járni, színesben öltöznek, köszöntik őt, aki végre valahára megérkezett.

Lassan, észrevehetetlenül jött, szinte egyik napról a másikra, fel se tudtam készülni az érkezésére. Szinte berobbant a mindennapjaimba, és pár hónapig ott is maradt. Reggelente már nem kellett a fülhallgató, hiszen a madarak dala volt a legjobb, amit csak hallhattam. Elindultam, az elején szokatlanul világos volt reggel, de ehhez könnyű volt hozzászokni. Az állatoknak is megjött a kedvünk, a világ egyszerűen újra életre kelt.

Meghozta a szerelmet, a nyár hírét, a pihenést, s századszorra is: a meleget. Sétára indultam, hiszen minek ülni bent? Télen azt tettem, itt volt az ideje, hogy kitörjek. Néztem, és hallgattam a madarakat, míg egy erdőhöz értem. Egyre többen, és többen lettek. Vigyáztam, hiszen itt én voltam a vendég, ők pedig a házigazdáim. Összecsengő madárdal, egyszerre többen beszéltek. Gondoltam bezsongtak, hiszen itt van, eljött. Közelebb mentem. Egy kis madárka az ágon pihent, csak mondta, és mondta, amikor is hirtelen felém fordult. Egyenesen mintha a szemembe nézne.

A dal egyszerre eltorzult, egyre lentebb szálltak, és a csiripelés riadóvá vált. Az erdő nyugalma felborult, besötétedett, és valami a kezemre esett. Kifelé indultam, de a fák falként tornyosultak előttem. Mit tett? Nyugalmat hozott, színesbe öltöztetett, a bőséget hozta el, míg fel nem fedte a másik oldalát. Lehet félreismertem? Beköszönt, várt, míg kicsit megismer, levette a nagykabátot, és megmutatta önmagát. Én csak a jóra emlékeztem. Elhittük, hogy benne nincs rossz. Formáltunk egy képet, de ez nem illett rá. Behúzódtam egy nagy lombú fa alá, abban a reményben, hogy idővel jobb lesz. És már vártam is a nyarat, pedig ő, csak most jött el, a tavasz.