KT_042908

MADÁRDAL

– Elátkozott ez a ház! – dörmögte Bertha Vandenburg, az öreg házvezetőnő.

Ferenczy Károly gondolataiba merülve állt a festővászon előtt, ujjain egyensúlyozva a palettát, miközben fogai között táncot járt a sörtéiről festéket köpdöső izlandi póniszőr ecset.

– Igazán, Herr Károly, higgyen nekem! Vagy tán azt tetszik mondani, hogy nem tetszett még hallani a szomszéd bárónő tragédiáját? – harsogta Bertha. Ferenczy lemondóan ingatta vörhenyes fejét. – Nem volt még szerencsém hallani, ám, ha pengeéles elmém nem csalatkozik, ön hamarosan tudtomra adja.

Bertha maga mellé intette hát az üvegablakhoz, melyen át a szomszédos lugasra nyílt pompás kilátás.

-Látja ott azt a fiatalasszonyt abban a vörös pongyolában? Ő Rothkirsch bárónéja. Minden év június huszadikán magára ölti ezt a ruhát. Tudja miért? Pontosan azért, Herr Künstler, mert három éve Rothkirsch bárója, az asszony férje e napon kötötte föl magát, ugyanis szerelemféltési fóbiája elviselhetetlen magasságokba szökött. Teszem hozzá, tán nem is alaptalanul. – suttogta Bertha, s mint aki jól végezte dolgát, lomha mozdulattal elhúzta a súlyos brokátfüggönyt. – Ebben a selyempongyolában zokogott még akkor is, mikor a rendőrfőnök megérkezett, bár azt hiszem, a rászakadt busás vagyon némileg enyhítette fájdalmát.

Ferenczy a történet hatása alatt kisétált robosztus gránit erkélyére, arcát lassan a Nap felé fordította. Az utóbbi időben feje üres kútként szolgált csupán, egy épkézláb ötlete sem támadt, hiába festette a lugas nyárfáinak rengetegét, képein nem volt élet, nem volt varázs, csupa beállított kompozíció került vászonra az élő, lélegző táj helyett. Most azonban egész lénye itta a természet zsibogását. A madarak csivitelésébe egy lágy női hang lopta be magát, s a férfi már épp tréfásan visszafütyült volna, amikor a trillára válasz érkezett. Ám nem emberi csalogány torkából szólt, a bárónő füttyére egy magas nyárfa koronájából felelt valaki, mire az asszony odasietett, s szerelmesen fonta a törzs köré karjait, így kémlelt fel a levelek sötét rejtekébe. A furcsa dialógus percekig folyt. Ferenczy gondolkodóba esett, nem hagyta nyugodni a meseszerű jelenség, sokáig ébren hánykolódott ágyában, titkon várva, hogy egy kísértet lebegjen be ablakán.

A kísértet nem jött, ám hajnalban a férfi nagy hangzavarra riadt. Hálóruhában rohant ki a lugasban zajongó emberek közé, s elszörnyedve látta, amint a bárónő merev, élettelen testét levágják a magas nyárfa vastag ágára csomózott kötélről. A holdvilág sejtelmesen csillogott a halott ellilult arcbőrén, s gesztenyebarna haját ezüstös fényárba vonta. A férfiak ordítoztak, a nők sikoltoztak, egyedül Ferenczy volt nyugodt. Visszaszaladt szobájába, kezébe vette megtépázott ecsetét, s festeni kezdte a bárónőt. De nem a halottat, nem a viaszbábhoz hasonlatost, hanem azt, akiből még nem szívta ki a halál a színeket. Pipacspiros pongyolájában állt az asszony, karjait a fatörzs köré fonta, és fütyült. Tán a megboldogult férj, tán egy apró rigó felelgetett neki odafentről.