FERENCZY KÁROLY
MADÁRDAL, 1893

KT_042601

NOKTÜRN

“Isten, aki életet adott nekünk, szabadságot is adott hozzá.” – mondta a jó öreg Jefferson. Nem tudom, a kedves alapító atya miféle empíria-gyűjteménnyel büszkélkedhet, de úgy tűnik, a tartalom igen hiányos: csak a bakfisok élnek effajta idealista állítással; a bakfisok, akik még félig édesanyjuk szoknyája alól szemlélik a világot – már amennyit az a szoknya láttatni enged. Ők még nem tudják, hogy a szabadság csak egy kitalált fogalom, egy utópisztikus eszmerendszer – mert mindannyian foglyok vagyunk. A bakfis erre csak legyint: “Te aztán igazán mókás tudsz lenni néha! Én, fogoly? Na ne etess ilyen bolondságokkal!” Erre a naiv kijelentésre józan ember mit tudna mondani? Persze, hogy semmit. A tudatlant nem lehet megfelelően kiokítani, ha nem látja tisztán a halmaz esszenciáját. Néha eltöprengek az élet monoton szürkeségén, és rájövök, hogy rabságunk olyan, akár egy nimfa: örökké fiatal, mégis halandó. Lenne tehát kiút ebből a deprimáló állapotból? Hogy a választ megtudjuk, csak tekintsünk az égre! Igen, Hölgyeim és Uraim, az égre, ott fent! Hisz itt él a teremtett világ legszabadabb lénye, a kecses égivándor! Irigykedve fordulok a madarak felé: ők harcolhatnak az egyhangúság igája ellen, bejárhatnak titkos, addig fel nem fedezett térségeket, miközben az anyatermészet megsúgja nekik az élet – emberek elől gondosan elrejtett – aforizmáit. Madár akarok lenni, semmi kétség.

A közeli erdőben van egy tölgyfa, ami a mai napig nagyon kedves nekem: fiatalkoromban (tudom, mit gondolnak, és igen – én is voltam bakfis) sokszor ellátogattam hozzá, ha úgy éreztem, hogy környezetem nem képes elfogadni szeszélyes természetemet, amely lássuk be, tényleg kemény dió. Ez a fa hősies toleranciát tanúsított olykor pátoszi kirohanásaimmal szemben, és irgalommal tűrte hosszas monológjaimat, amelyek során akkori triviális problémáimat ecseteltem, melyek csak egy kamaszfejben nyerhetnek olyan nagy jelentőséget. Újdonsült barátom remek pszichológusnak bizonyult az évek során, olyannyira, hogy kellemetlen természetemet is sikerült többé-kevésbé átformálnia: végre elfoglalhattam helyemet a konformista társadalom képzeletbeli könyvespolcán. De nagyon hamar feleszméltem ebből a délibábos révületből, és világossá vált előttem: a harmónia látszat csupán – a polc minden könyvét láthatatlan, vastag porréteg fedi, amely szinte bilincsként tartja fogva áldozatait, a megtisztulás kísérletét sem engedélyezve. Nos, ezért vágyódom a madár-lét után. Talán, ha megmásznám becses, aggastyán tölgyfámat, közelebb kerülhetnék az imádott fétishez! De nem – nem, a fát halandó nem mászhatja meg.

Az elmúlás mégsem olyan rossz dolog. Megéri madárrá válni.

Szabad leszek.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL