CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR
ZARÁNDOKLÁS A CÉDRUSOKHOZ LIBANONBAN, 1907

KT_042952

ALLEGÓRIA

Borzalmas ricsaj csapja meg a fülemet, ahogy paripák nyerítenek, paták kopognak, lábak dobbanak, azonban a bábeli zűrzavarból felcsendül egy csecsemő kacaja, szűzlányok éneke, és egy furulya lágy dallama.

A finom hangok kissé megnyugtatják háborgó lelkemet, de semmi sem csillapíthatja a szívemben tomboló magányt. Csak ülök a robosztus cédrus kusza lombjai között, egy vékony kis ágacskán, azonban csőrömre nem jön énekszó. Elrepülhetnék, de úgy érzem nem vagyok szabad, valami csapdába ejtett réges-régen, mintha hozzábéklyóztak volna a kusza ágak rejtett világához. Lelkem apró szilánkokra törik, ahogy lenézek a zajos hangyákra: Ne a cédrust táncoljátok körbe, hanem engem, engem ünnepeljetek, ostobák! Hirtelen lángra lobbant dühömet patakként oltja ki a felismerés, miszerint nem tudják, ki vagyok. Hiába apró termetem, ha hatalmasabb vagyok mindennél e világon. Újra feltámad bennem a remény, ahogy egyre többen pillantanak rám a tömegből, a fiatal leányok érdeklődve figyelnek, az idősebbek szemében szenvedélyt látok, tekintetük már-már parázslik, ahogy belém látnak. Lassan elhal a tömeg morajlása, ahogy vágyakozva néznek rám, hiszen látni akarnak. Tekintetük kétségbeesve kapaszkodik belém, mivel ők is ide vágynak, a cédrus tökéletes, titokzatos, földöntúli világába, azonban ez a menedék nem is létezik igazán, csak a képzelet játéka, mégis igazabbnak tűnik mindennél és mindenkinél. Majd hirtelen megtörténik a csoda: ékes dalra fakadok, hangom ragyogó azúrkékre festi az eget, vörösre a csillogó homokot, a legcsodálatosabb zöldekben pompáztatja a lombokat, délibábot a varázsol a messzi dombokból, s újraéleszti a tarka virágok lenyűgöző sokaságát. Nézzétek, hitetlenek, dalom életet lehel szürke, nyomorúságos világotokba… Most már minden csillogó szempár reményittas tekintete rajtam pihen.

Hiszen én vagyok az– a művészet.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL