CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR
ZARÁNDOKLÁS A CÉDRUSOKHOZ LIBANONBAN, 1907

KT_042813

ZARÁNDOKLÁS A CÉDRUSOKHOZ LIBANONBAN

Meleg van. Égetően perzsel a Nap összes Rád vetülő sugara. A csupasz hátad alatt elterülő puha, mégis érdes homokszemcsék szinte leégetik rólad a bőrt. Csupán hunyorogva tekintesz a végtelen, kék égboltra, elterülve, s szinte könyörögnöd kell testednek minden megtett mozzanatért. Ahogy felülsz, majd felegyenesedsz, észreveszed mezítelen valódat, lángoló tested, szinte olvadó húsod. Majd meghallod, azt a dallamot. Azt a bizonyos, soha véget nem érő kényes szimfóniát, mely egy kifeszített hajszálon táncol végig, hol az őrület, hol a megvilágosodás felé billenve. Valami különös erő kerít hatalmába, úgy indulnak meg lábaid egyenesen előre, a hang irányába. Elméd oly üres, mint egy kiszáradt kút, életed itt céltalan, semmibe néző. Talpad alatt a talaj lassan változik, az égető homok lassan száraz fűbe vált, tested és lelked közepén pedig, szíved minden egyes dobbanása egyre keményebbé válik. Szemeid kikerekednek, érzékeid feltámadnak, füleid csiklandozza az egyre erősödő hangzavar. Csilingelő, pacsirta hangú leánykák édes, hívogató hangja, mely apránként hordja vissza életed minden értelmét. A dombtetőn felfelé baktatsz, izmaid erősen feszülnek; valami megmagyarázhatatlan ösztön hajtja minden végtagodat előre. Aztán felérsz, majdnem a tetejére, a csodálatos, ugyanakkor szívbe markolóan rémisztő zene nem is lehetne élesebb. Megtorpansz. Ajkaid szétnyílnak, szemeid elkerekednek, tested sziklaként megdermed, szíved pedig kihagy egy ütemet. A szűz leányok csilingelése eltompul, a paták dobbanása elhal, a nép kántálása alábbhagy. Megszűnik létezni minden, mi a környezetedben van, a zarándokok érdeklődő tekintete semmivé lesz, s számodra nem látható más, csak a centrumban lévő óriási ikerfa. Egymásba fonódó ágai, égbe törő törzse, leveleinek halk susogása, csak ennyi marad a világból. Imák ezrei kúsznak fel barázdált törzsén, s azok szerteágaznak lombkoronája között. Ezt a gyarló, esendő világot – melynek nem maradt más, mint a keserves könyörgés, fájdalmas jajongás -, ezt a vérrel áztatott Földet köti össze azzal a végtelen kékséggel, kristálytiszta dimenzióval, melyet csak a madarak szárnyai súrolhatnak. Könnyekkel küszködve hullasz térdre a gyönyörűségtől, mely dacosan fojtogatja torkod. Aztán meglátod. A végső pillanatban látod meg azt az iszonytató feketeséget, mely keretbe foglalja a boldogságos, tiszta égboltot.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL