CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR
ZARÁNDOKLÁS A CÉDRUSOKHOZ LIBANONBAN, 1907

KT_042803

CÉDRUS

Már egy hete tetőtlen.
Nem akartam, de valami teretlen
gyantaszag bántotta az orrom s jöttem.
Tömör tömegek,
mint egymásba kötött hangjegyek
Sortalan rend, mintha az élet
rendezett volna ünnepet
önnön magáról; mintha az megvillantott
volna egy szemérmetlen foltot
örök fedett testéből,
hogy pótolja, mit kihánytak a földből.

Három hete tetőtlen
S csak azt a fát figyelem,
ahogy táncolja körbe testem,
amit közössé tettem.
Akár a verése egy oktondi órának,
ami nekifeszül egy szabad pillanatnak,
ereink úgy dobbannak s tágulnak
egyszerre, ütembe zárva, a vér nyomában.

És egyre többen tetőtlen,
együtt szökdelve, mint a futó erek,
s lüktető izmok az éledő testekben

S már időtlen,
és tetőtlen
a gondüres térben,
ahogy nyúlik s bővül testem,
ebben a végtelen körben,
és csak suhanunk
s táncolva álmodunk.
És mintha mind ugyanazt: Ezt. Itt.

És egyre erősebben üti az óra
s mintha a szabadba szakadt pillanat moccanna,
ahogy a mánus őrjöngve azt tolja.
És jönnek:
durva léptek,
lohadó testek.
És fém mar a fába,
szanaszét cincálva.
Majd egyszerre dobban,
tompán csattan,
s némán horpad
a test, a fém alatt.
Erősödő, megfásult meleg
égeti a lát-talan szemem,
ahogy haldoklik a hűs árnyék;
vakít s fakul szememben a kék.

De újabb pillanat, még zavart,
de kezem már lókezeket tart,
s homok kavarog, az ütemes talpaktól,
s nemlétbe zsibbadnak a lábak, a tánctól
s foszlik a homály szembogaraimról,
ahogy pörög körbe-körbe minden
de az nem mozdul, a Hatalmas, az nem
csak vigyázva, bölcsen int nekem,
s fogja a kezem.

S már nem is hiszem azt a bántó képet,
ahogy álmomba riadok
s a fa helyén, abban
a hatalmas koporsóban
vacogok.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL