CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR
ZARÁNDOKLÁS A CÉDRUSOKHOZ LIBANONBAN, 1907
KT_042605
TÁNCOLNÁNK KÉZ A KÉZBEN
Mi lenne, ha kikapcsolnánk a gépeket? Ha egyszerre minden ember letenné a kezéből a telefonját? Mindenki félretenné minden feladatát, gondját, baját és kimenne az utcára. Egyszerre néznénk fel a sárgán izzó Napra, szívnánk be a friss levegőt és indulnánk el. Némelyek futva, szállnának akár a madár, mások tipegve-topogva, lassan, de ők is célba érnének. Ez nem egy verseny, még nem. Hátrahagynánk a betondzsungeleket, az autók elhagyatottan állnának a pirosról zöldre váltó lámpák előtt. A város magára maradna, csöndesen, emberi zsivaj nélkül. Ha valahonnan elveszünk, adnunk kell cserébe valamit. Elvettük a városi forgatagot, adjuk most a természetnek! Színesítsük a madarak énekét, emberi nevetéssel! A tarka virágok közé vegyüljenek, színpompás ruhák! Majd mi lenne, ha mindenki megfogná egymás kezét? Rámosolyognál egy idegenre, és bizalommal csúsztatnád a kezed az övébe. Egyre közelebb érnénk, míg mind meg nem találnánk azt az egy különleges fát. Körülállnánk, és áhítattal figyelnénk egy másodpercig a levelei rezdülését a szélben. Majd, ahogy letelne ez a perc egyszerre szakadna fel minden torokból ugyanaz az ősi dal. Ez törne meg a környező hegyek falán, akár a fehér tarajú hullámok a sziklaszirteken és hangosabban, élénkebben, élőbben zuhanna vissza ránk. Táncolnánk kéz a kézben. Egy ütemre lépne mindenki. Egyszer jobbra, egyszer balra, szorosan a társaink kezét szorítva. A közös szívdobbanásaink adnák a ritmust. És csak forognánk-forognánk körbe a fa körül. Így táncolnánk át magunkat egy szebb jövőbe.
