CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR
ZARÁNDOKLÁS A CÉDRUSOKHOZ LIBANONBAN, 1907

KT_042403

A ZARÁNDOK

Három hónapja volt már úton. Valaha világoskék köntöse a portól szürkévé lett. A tenger szaga már nem tapadt hajában és ruháin. Halász volt, tehát ez a jellegzetes keveréke halnak, hínárnak és sónak hozzá tartozott megjelenéséhez. Lételeme volt a tenger, mégis maga mögött hagyta addigi életét. Összekuporgatott pénzéből hátast vásárolt magának, bárkáját az unokaöccsére bízta. Nem mondta meg neki, hogy mikor fog visszatérni, hiszen maga sem tudta. Társa az életben csupán ez a hajó volt és a gondolatai. Egyetlen ember állt csak igazán közel hozzá.

Barátja, a föníciai kereskedő sokat volt úton, cédrusfából készült hajóin bejárta az egész Földközi-tengert. Sikeres ember volt, talán gazdag is, mégis nagyra tartotta a halászt. Vásárlóból hamar állandó beszélgetőtársává vált. Sokszor emlegette szülőhelyét, a nagy, világító hegyek környékét. Tőle tudta meg a halász, hogy az ország belsejében egy hegylánc húzódik, onnan szállítják a fát a hajóépítéshez. Ott állnak az ezer éves cédrusok. A naplemente rózsaszínűre festi a sziklákat, szinte vakít ragyogásuk. A barát már az egész világot bejárta, mégis egyre csak szülőföldjéről mesélt. Megígértette vele, egyszer az életben megnézi Libanon valódi csodáját. Nem sokkal később újabb útra indult a barát, ahonnan soha többé nem tért vissza. A halászban feléledt a vágy, hogy megvalósítja az ígértet. Ennyivel tartozott barátja emlékének.

Szürke lova ütemesen rúgta a port, haladva egyenesen kelet felé. Nem tudta, pontosan hová mennek, de érezte, hogy folyamatosan távolodnak a tengertől. A levegő szikkadtabb lett, a legyezgető szellő elállt. Piros kalapja a meleg elleni védelemben jó szolgálatot tett. A hónapok gyorsan teltek, mert fantáziája kiszínezte a cédrusok, a hegyek képét, és egyre kívánatosabbá varázsolta őket. A fárasztó utazás alatt sorra jutottak eszébe a mesék, melyeket barátja az esti félhomályban suttogott el neki.
„Minden fának, főleg a libanoni fának, a cédrusnak, vannak saját tündérei. A környéken élő emberek néha látják is őket, ahogy táncolnak és énekelnek. Mikor lemenni készül a nap, előjönnek égi magasságokból. A hegyek rózsaszín fényben izzanak, bár még világos van. A fa ágairól apró alakok huppannak le a földre. Összefogódzkodnak és táncolni kezdenek. Körbe táncolják fájukat, fehér karjaikat az ég felé nyújtják. Egyszerre lépnek, de mintha lebegnének a föld fölött. Fekete hajuk kibontva csapong csöppnyi arcuk körül. Gyönyörűek. Aki látja őket, szeretne mosolyogni, egész életén keresztül csak mosolyogni. Békesség költözik belé, elfelejti, hogy hol van. Aki beteg, nem érzi többé, mi fáj, az éhezők jóllaknak. Gyógyító ereje van táncnak és zenének.”

A szürke hirtelen megtorpant, az utazó kizökkent gondolataiból. Előtte egy kettős törzsű faóriás egészen az égig ért. A nap majdnem eltűnt a cédrus koronájában.

„A fa ágáról egy madár száll fel, a tűlevelek megremegnek. A nap lesüllyed a hegyek mögé. A világossággal a tündérek is eltűnnek, a hegyek hallgatásba burkolóznak. A vándor pedig csak áll és nézi, hogyan hal el a cédruság csúcsán az utolsó fénysugár.”
A halász visszafojtott lélegzettel engedte, hogy átjárja a békesség.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL