CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR
ZARÁNDOKLÁS A CÉDRUSOKHOZ LIBANONBAN, 1907

KT_041103

ZARÁNDOKOD VAGYOK

Álmodtam. Azt álmodtam, hogy meghaltam. Lovasok jöttek, zarándokok, a rózsaszín hegyekből, és mi lelkek, táncoltunk kézenfogva a cédrus körül, s ünnepeltünk.
Ünneptánc a halál után, menny kapujában, a cédrus körül. Körbefogtuk, körbe álltunk, néztek minket a zarándokok, s nekem eszembe jutott, hogy talán ez Az ember diadala. Táncoltunk a cédrus körül kézenfogva, s nem volt se élet, se halál, se tél, se nyár, csak az elefántrózsaszín hegyeken át feszülő mélykék.

Miért ilyen kék? Ez tetszett? Így sikeredett?

Nem érdekelt semmi. Sem az, hogy nem írhatom tovább a történetet, sem az, hogy nem olvashatom mások emlékezetét, nem érdekelt édesanyám könnye; a lelkem megtelt a cédrussal, s ahogy a föld folyt a lábam alatt elmosódva, úgy száguldottunk mi körbe és körbe, olyan gyorsan, hogy már nem láttam semmit, elmosódtak a lovasok, az rózsaszín hegyek, eltűnt az őrültkék ég, s csak azt a száraz kezet éreztem a tenyeremben, s nevettünk, futottunk, könnyűek voltunk, jók voltunk, szabadok voltunk!

A cédrus fénylett, a zarándokok minket néztek, hajam megbomlott, arcom kipirult, s csak markoltam a hideg, dermedt kezet, s futva ugrottam, arcomat a cédrus felé fordítva, s hagytam, hadd történjék minden úgy, ahogyan ő akarja. Elfolyt a táj, mint ahogy a napraforgó rohant eszelősen és bután a gyorsvonat után, hallottam a falak hangját, emlékeztem a fényre, láttam egyszerre az egész mindenséget, és éreztem az elmúlt, a jelen, s a még eljövendő korok érzéseit: ez hát az Élet.

A cédrus egyik ágán édesanyám, édesapám, ott verekszünk bátyámmal a másik ágán, itt olvasom ki első szavam, ott állok konfirmáló ruhámban, itt leszek szerelmes és ott csalódom. Ott szeretek és ott dühöngök, itt török darabokra, és ott rakom magam össze… Féltem életemben, hogy halálomban talán felejtek. Mert mi a miénk? Mi a miénk Tivadar? Amit a cédrustól kapunk? S mi lesz, ha oly könnyen vissza is veszi, amit adott? Nem vette vissza. Hiszem, hogy mindenki kap, hogy mindenkinek adatik. Te a cédrust kaptad Cédrustól, nekem pedig meghagyta emlékeimet, s a régi szép időket. Nekem ez adatott, hogy mikor legerősebben ugrottam, teljes szívemből szaladtam, s egész testemből remegtem, felismertem, emlékeztem a festményedre: e táj, e zaj, e pára, e hideg száraz kéz, e rohanó szín, e zene, ez az ugrás, ez a futás, láttam már… Zarándokod vagyok.

Csend. Fülsiketítő csend. Én és Cédrus. Álltam mezítelenül, mint Éva a kertben. És felébredtem.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL