KT_042926

CSALÁD

85 év elteltével sok mindent láttam és tapasztaltam. Talán túl sokat is. Az utcán járó emberek számára csak egy vagyok azok közül, akik már a halálba vezető utat tapossák. A családom számára én vagyok az ő történetük, a barátaimnak pedig az, aki még életben van. Saját magamat nem is tudom, minek nevezzem. Egy könyvnek? Ami több száz oldalával egy mázsát nyom? Vagy épp egy múzeumnak, ahol lelkem múltbéli darabkái állandó kiállításon vesznek részt? Végül is, ez nem rossz ötlet. Kiállíthatom azokat az emlékeket, amiket a látogatók alaposan szemügyre vehetnek, vagy megfoghatnak. Másokat vitrinbe zárnék, hogy még a levegő elől is megvédjem. Amiket pedig el akarok takarni a nagy közönség elől, egy páncélszekrénybe helyezném. S lám! Lelkem és emlékeim minden darabkája pontosan ott van, ahol lennie kell. Nyugalomban, békességben.

Végre itt vagyok. Megérkeztem. Ezek után már semmi sem fog számítani, mert végre látok, s érzek. Érzem, hogy a hiány, ami egészen eddig lappangott mellkasomban, most kezd elmúlni. Mert ez a festmény, ami előtt épp most állok, végre megtette azt, amire Caravaggio vagy Botticelli sem volt képes. A festmény, amit könnyes szemekkel nézek a múzeum egyik falán, Pór Bertalantól a Család. Ez a festmény, amiből nincs még egy ugyanilyen, olyan eszmei értékeket hordoz, amiket az ember el sem tud képzelni. De miért is vált oly fontossá nekem ez a remekmű? Erre a válasz nem más, mint maga az életem. Ahogy felpillantok a festményre, akaratlanul is visszaemlékszek egykori édesanyám idősödő arcára és édesapám zömök alkatára. Testvéreim hideg tekintete, most irigykedve néznek rám, s megkérdezik tőlem: Miért pont Te maradtál életben? Bármennyire is szerettem volna követni őket a halálba, a vállamon cipelt sorsuk nem engedte. Miután gyötrődő gyermekkorom véget ért a második világháború után egy árvaházban, egész életem azzal telt el, hogy őket, és ezt a festményt kerestem. Most hogy itt állok, és beszélgetek velük fáradt szememmel, az űr, ami hosszú időn keresztül nyomta szívemet, most végre kezd betelni. Idegen melegség járja át testemet. Érzem, ahogy arcom kipirul, vérem felpezseg. Ajkaim mosolyra húzódnak, szemeim felcsillannak. Most eszmélek fel csak igazán, hogy amiért egészen idáig küzdöttem és szenvedtem, most végre beteljesedett. Ám, még mielőtt megkönnyebbülve fellélegeztem volna, valahogy minden megváltozott. A boldogság, ami eddig átjárta testemet és lelkemet, hirtelen eltűnt. Nyomasztó és sötét érzés lett úrrá rajtam. Egyszer csak minden elveszett, ami eddig a szemem előtt volt. Megszállta a fejemet egy gondolat. Egy gondolat arról, hogy bár végre megtaláltam őket, egyedül vagyok. Gyermekeim már rég felnőttek, és egyedül élik életüket. Szeretett feleségem 5 éve elhunyt. Belém hasított a felismerés, hogy nincs már senki, akivel leélhetném maradék időmet. Hiába próbáltam belenyugodni magányos és nyomorult helyzetembe, egyszer csak szemeim izzani kezdtek, és szúrós tekintettel meredtek családomra.

-Hát ezért irigyeltek engem!?