PÓR BERTALAN
A CSALÁD, 1909-1910
KT_041801
A RUBILOVICH CSALÁD
Ma is hátborzongató érzések támadnak bennem, amikor egy tizennégy éves koromban készült festményre pillantok, amely jól tükrözi a családunkban akkoriban uralkodó állapotokat. Életünket nagyanyám tartotta egyben, akit mindenki csak a keresztnevén, Etelkaként szólíthatott. Ha ő nincs velünk, erős kéz híján hamar szétszéledtünk volna.
Az ódivatú szabályok halkszavú melankóliát teremtettek körülöttünk.
Etelka nem szerzett tudomást a társadalom változásairól, az erkölcsi normák lazulásáról. A nyitottabb ruhadarabok terjedésével is hosszú, vastag szöveteket viseltünk. Sok mindent eltitkolt előlünk a külvilágról, a Rubilovich család a kor nyalánkságait, így az akkor divatos csokoládé italt sem kóstolhatta.
Etelka nem szerette a változást. A társadalmi, gazdasági és erkölcsi, valamint a divatbéli újítások is ellenszenvesek voltak számára. Ellenséges volt az avantgárd művészeti irányzatokkal szemben, és rossz szemmel nézte a szerelmi házasságok terjedését is.
Egy gazdag, vakolattagozatos homlokzattal hivalkodó polgári ház volt az otthonunk. Az ablakokon súlyos drapériák függeszkedtek, és a falakat drapp selyemtapéta borította. Mégis hiányzott a házból a boldogság, a nevetés.
Helyette a munka és a házi teendők voltak a család mulatságai…
Etelkának édesapámon kívül két leánya volt, Georgina és Edit. Földig érő, nehéz ruhájuk csoszogását és érdes szivacsaik suvickolását több szobával messzebb is hallani lehetett. Naphosszat azt emlegették, hogy ahelyett, hogy férjhez mentek és kiszabadulhattak volna a családból, csak takarítani, mosogatni van lehetőségük.
Cselédre nem kellett költenünk…
Vasárnaponként oly komor hangulat uralkodott, mint bármelyik napon. Vendégeket azért hívott Etelka, mert így a család bepillantást nyert a boldogabb emberek életébe is. Különös, ünnepélyes ruhákba öltöztünk. Nekem és a testvéremnek világoskék, bő selyemruhát kellett felvenni. Édesapám és Sámuel nagyapám öltönyt, Georgina bő ujjú sárga felsőruhát, és kék, földig érő szoknyát viselt. Édesanyám egyetlen, nyaktól bokáig érő vörös köntösben beszélgetett, míg Edit fehér, a falak miatt alig látható szövetekben üldögélt.
Mindig ugyanazt vettük fel, minden vasárnap.
Mindenkinek csak egy úri ruhadarabja volt, és lehetett, mert Etelka rendkívüli takarékosságra intette a családot. Csak este fél hattól engedélyezett petróleumlámpát gyújtani, még télen is.
Rubilovich Sámuel soha nem tudott otthon semmiben elhatározásra jutni, egyszerűen döntésképtelen volt. Apám vezette a gyárat, fontosabb volt a saját munkája, a család megélhetése, mint bármilyen otthoni gond. Így hát mindenkinek be kellett látnia, hogy nagyanyám mindenben a javunkat akarta, mégha akkor diktátornak, zsarnoknak is tartottuk őt. Ha olyan kicsapongó életet élt volna, mint amilyet Georgina akart magának, akkor már rég elveszítettük volna a házunkat.
Meg kellett bocsátanom neki.
Így utólag minden törekvését értékelem, amelyekkel elérte, hogy szüleimtől nagy vagyont és a gyárunk képében egy biztos bevételi forrást örököltem.
Több estén is olvasott nekem Etelka meséket, és amikor férje beteg lett, odaadóan ápolta egész nap. Nagy gondot fordított gyermekei műveltségére, retorikára, dialektikára taníttatta, és zenére nevelte őket.
Olykor feloldódott a feszültséggel teli légkör, és néhány pillanatra megmutatkozott, hogy mi egy család, és nem csak egy szerveződés vagyunk.
Még ma is felkavaróak az érzéseim mikor ránézek erre a festményre. S bár házasságommal megalapoztam a felszabadult, élménydús életet, még mindig eszembe jut múltamnak ez a komor színfoltja.
De már nem a savanyúsárga Etelkát látom.
Hanem a nagymamámat…
