PÓR BERTALAN
A CSALÁD, 1909-1910
KT_043035
NAGYMAMA
Senkit sem engedett közel magához. Szinte az összes embert ostobának, kétszínűnek és semmirekellőnek tartotta. Még a három lánya is csalódást jelentett számára. Pedig azok tehetségesek és okosak voltak.
Ráadásul született két unokája: egy fiú ikerpár. A vele egykorú nők irigykedve nézték és nem értették, hogy hogy lehet valaki ennyire boldogtalan, ha ott van mellette a férje és ilyen szép családja van. Egyik unokája, ahogy egyre nagyobb és komolyabb lett, nagyon közel került hozzá. Mindenki csodálkozott, hogy nagyanyja keserűsége nem riasztja el a kisfiút. Délutánokat töltöttek együtt. Volt, hogy sétáltak a parkban, és csak beszélgettek. Amikor odagurult egy focilabda hozzájuk, a kisfiú fel sem figyelt rá, nem gurította vissza a vele egykorú játszadozó fiúknak. Télen a kisszobába húzódva olvastak együtt. Az anyja nem örült neki, hogy a kisfia folyton a nagyanyjával van. Amikor csak alkalmat talált rá, elhívta, hogy csináljon valami mást. Például találkozzon a barátaival. Ezt nagyon nem szerette. Úgy érezte a lánya irigy rá, és ezért szakítja el tőle a kisfiút. Ettől is romlott a kapcsolat köztük.
Egy idő után a másik lánya is elkezdte neki mondogatni, hogy „nem jó ez így” és hogy „hagyd, hogy megélje a gyerekkorát, és játsszon, ráér még, hogy az idősek tempójában éljen ”. Na, az utóbbin nagyon sokat gondolkodott. Mi az, hogy ráér még? Mi az, hogy az idősek tempója? Minden kisgyereknek el kell fecsérelnie az idejét olyanokkal, mint játszás? Hát ezért ilyen buták a lányai. Ők is csak babáztak. Próbálta őket megnevelni, értelmes dolgokat tanítani nekik, de a férje mindig mellettük állt. Ő is ilyesmiket mondott: „Ugyan hagyd már, hisz még csak gyerekek”. Na persze. Most meg olyan ostobák, hogy féltik a gyereküket a nagyanyjuktól.
Most az apjára gondolt. Ő értett a neveléshez. Akkor ugyan fájt neki a szigor, de most már hálás érte. Ahogy így gondolkodott, észre sem vette, hogy a másik unokája bejött a szobába. Megállt az ajtóban, úgy látszott, hogy eléggé izgul. Felpillantott a kisfiúra, aki erre kicsit felbátorodott, és megszólalt:
– Nagymama… szeretnék kérni tőled valamit. – mondta félénken
Kissé csodálkozott, de aztán így felelt:
– Mi lenne az?
– Anya születésnapjáról lenne szó… holnap lesz és én… én írtam neki egy verset. Szeretném, ha elolvasnád. Nem tudom tetszene-e neki, és gondoltam elmondhatnád a véleményedet róla … – itt abbahagyta a beszédet és kérdően nézett a nagymamájára, aki kicsit gondolkodott aztán megszólalt:
– Na, mutasd azt a verset! – és elmosolyodott.
