PÓR BERTALAN
A CSALÁD, 1909-1910
KT_042939
CSALÁD
Magunkra ismerek.
Ahogy állunk ott, szinte összeaszalódva. Az aszalt szilvák jutnak eszembe.
Mindig aszalt szilvát akartam. Szandálos lábammal, bizonytalanul állva a fa sámlin, próbáltam elérni az összenyomódott aszalt szilvákkal teli üveget. De ő, mindig szigorú arccal, szigorú kontyban, szigorúan azt mondta: -„Száll le azonnal, nem kapsz szilvát.”
Az ebédek során, a délutáni napfény elmosódó fénye árasztotta el a szobát. A húsleves keserű utóízt hagyott a számban. Nagymama sose szerette, ha meglátogatjuk őket. Szerintem csak amiatt mentük minden második vasárnap látogatóba, hogy anyáék eltudják panaszolni a problémáikat.
Nagymamával beszélgetni olyan volt, mint keserű nyalókát szopogatni. Minden mondatában benne volt, hogy ő bármi mást szívesebben csinálna. Sose láttam máshogy, csak bordó fotelébe süppedve, komoran bámulva maga elé.
Nagymamáéknál mindennek fásult szaga volt és a lakásban egyetlen élénk színt se lehetett megtalálni. Gyermekkorom minden második vasárnapját ott töltöttem. A sárga nappaliban ülve az ócska lámpát bámultam és hallgattam, ahogy a nagyszüleim és a szüleim beszélgetnek. Nem emlékszem a témákra, de arra igen, hogy még gyerek fejemmel is hihetetlennek találtam azt a céltalanságot és dacos nem törődést, amit kihallottam nagyszüleim hangjából. Mikor anyukám hangja kétségbeesett meggyőzésből, síróssá vált, már tudtam: nem sokára eljön az indulás ideje. A bejárati ajtó záródó csattanása, végleg elvágta nagymamám némaságát és a nagypapám dünnyögésének hangját.
Emlékszem volt egy kép a falon. Nem volt ez így mindig. Mikor ötéves lehettem, a nagymamám még nem ült mindig a bordó fotelében. Folyton arra gondolok, hogy ez pont azon a bizonyos délutánon változott meg végképp. Mikor felkerült a falra a kép.
Aznap vidám hangulat uralkodott nagyszüleim konyhájában, ahol a szüleim, testvéreim és nagypapám beszélgettek a régi szép időkről. Nagypapám pirospozsgás arccal, büszkén ecsetelte, hogy hódította meg nagymamám szívét. Én a lépcsőről hallgattam a konyhából kiszűrődő hangokat, majd felfelé vettem az irányt, megkeresni a nagymamámat. A hálóban találtam rá. Háttal ült nekem. Kezében két kép. Az elsőt, akaratlanul is megláttam, még a háta mögött állva. Egy fiatal katona arcképe volt. Erős arcél, vastag szemöldök, a kép alatt férfias kézírással: Lilimnek. Nagymamám kisírt szemeitől összeszorult a gyomrom. Miközben felém fordult, láttam, hogy a másik kép egy családot ábrázol. Rajta egy kisgyermek, egy gyönyörű nő és egy idős férfi, akinek arcéle és szemöldöke összetéveszthetetlenül hasonlított a másik képen szereplő férfiéhoz. Mikor meglátott, szemei kitágultak, majd halk sírásban tört ki. Elfojtott zokogásából, a meghalt szót hallottam ki.
Aznap felkerült a nappali falára a kép és belesüppedt nagymamám a fotelbe. Azóta őrzöm a festmény képét fejemben. A bal alsó sarkában pedig azt az elmaszatolt foltot, ahol valaha a festő aláírása lehetett.
Visszagyűröm a régi családi képet zsebembe, elfojtott zokogásomból, a meghalt szó hallatszódik ki.
