PÓR BERTALAN
A CSALÁD, 1909-1910
KT_042705
A CSALÁD
Még kisfiú voltam, amikor a nagymamám úgy döntött, hogy szeretne egy portrét a családról. Ezen igencsak meglepődött mindenki, de nem volt mit tenni, egy délutánon összegyűltünk a nagyszüleim házának nappalijában. A családunkban köztudottan senki nem szeretett modellt állni. Túl türelmetlenek voltunk és időpocsékolásnak tartottuk, így nem is csoda, hogy egyikünknek sem volt túl jó kedve, mikor megérkezett a festő és elkezdett minket beállítani. A nagymama egy karosszékben, a nagypapa pedig egy széken foglalt helyet. A festő engem, a bátyámat és unokafivéremet a nagypapa mögé állított, hogy a férfiak egy helyen legyenek. A mama mögé pedig anyukámat és két nagynénémet állította. A mama lassan körbenézett, majd ráförmedt a festőre: „Ez így nem jó! Túl szimmetrikus! Túl egyszerű!”. Ekkor mindenki idegesen felsóhajtott, beleértve a festőt is. Mi már tudtuk azt, amit a naiv művészünk még nem, hogy ez egyáltalán nem lesz olyan egyszerű, mint képzeltük. A festő igyekezett tudomást sem venni kompozíciójának becsmérléséről, megkérte a bátyám és az egyik néném, hogy cseréljenek helyet. Így már nem csak férfiak voltak az egyik oldalon, és nők a másikon. De a mamának ez sem tetszett. Lelkiismeretet nem ismerve gázolt bele szegény festőnk lelkivilágába, mikor kijelentette, hogy a művészúrnak annyi érzéke van egy kompozíció összeállításához, mint asztalosnak a festéshez. Azt is szóvá tette, hogy ha valaki nem ért valamihez, ne próbáljon meg abból megélni. Ez több volt a soknál, és a mi szegény festőnk mérgesen földhöz csapta a sapkáját, majd nem éppen szalonképes szavakat kiabálva, elhagyta a helyiséget. Mindenki döbbenten nézett utána. De a beállt csend nem tartott sokáig. Egyből mindenki rákezdett a maga mondandójára. A mama és a papa azon veszekedtek, hogy a mamának miért kellett ilyen durván viselkednie. A bátyám és az unokafivérem szokásukhoz híven egymást hibáztatták a történtekért. A két néném felváltva panaszkodott egymásnak, hogy ők nem is akarták ezt az egészet, és haza akarnak menni. Anya pedig leült a mama mellé egy székre, és ölbe tett kézzel meredt maga elé. Végül, valahogy csönd lett. A mama keresztbe fonta a kezét maga előtt és bosszúsan nézett valamit a szoba egyik sarkában. A papa szintén bosszúsan a szoba másik végébe bámult. A két néném a papa mögé állt, az egyikük, rátámaszkodott a székre. Csak túl szerettek volna lenni ezen az egészen. A bátyám a mama karosszéke mögé állt, és rátámaszkodott, míg unokafivérem anya széke mögé lépett, de le sem vette a szemét a bátyámról. Én anya ölébe ültem. Mivel elfáradtam, csupán a veszekedések hallgatásában, gondoltam, rádőlök a nagymama karosszékének karfájára, csak nem haragszik meg érte. A festő, hallva a hirtelen beállt csendet, visszajött. „Ez az! Így jó! Maradjanak így!”. Kiáltott fel, mikor meglátott minket. Miután elkészült a festmény, és az alkotó végül megőrizte becsületét és büszkeségét, mindnyájan egyetértettünk abban, hogy több portré a családunkról nem kell, hogy készüljön, ha nem muszáj.
