MÉHES LÁSZLÓ
LANGYOS VÍZ, 1970

KT03_040501

LANGYOS VÍZ

„A rokonlátogatás nem a rokonokról szól, hanem Juli nénéd isteni tyúkhúsleveséről, Józsi bácsi pálinkáiról és persze ott van még a Balaton is” – emlékszem mindig így próbált meggyőzni édesanyám afelől, hogy miért utazzunk le Mátészalkáról a Siófoknak nevezett világvégére csak azért, hogy ott aztán olyan hozzátartozóinkkal találkozhassunk, akikről édesapám hosszas gondolkodás után sem tudta megmondani, hogy kicsodák. Éppen ezért az összes lehetséges alkalomkor igyekeztem jobbnál jobb ellenérveket felsorakoztatni a borzalmas túra előtt, de hát nem sok beleszólása van egy tizenhat éves gyermeknek a családi programok szervezésébe. Mindenesetre legalább annyit mindig sikerült elérnem, hogy odafele vegyünk egy nagy gombóc fagyit. Édesanyám ilyenkor azt mondogatta, hogy: „A jégkrém normális esetben tíz éves korban motiválja utoljára az embereket.”, erre viszont sosem válaszoltam, hiszen láttam apám szemén, hogy ő is csak emiatt jön.
Fülledt nyári meleg volt a fehér Wartburgunk csak úgy nyelte magába az izzadságot és a legördülő homlokverejtékeket, mire négy óra szaunázás után végre begurultunk a már ismerős fehér ház, zöld kerítés elé. Még meg sem álltunk, de imádott hozzátartozóink már őrülten kopogtatták a kocsi ablakát. Most részletesen nem szeretném bemutatni őket, mert szerintem mindenki tudja, hogy milyenek ezek a tipikus távoli rokonok. Szeretik elmondani, hogy mennyit nőttem egy év alatt, kérdezgetnek arról, hogy van-e már barátnőm, finom ételekkel halmoznak el az ott töltött három nap alatt és roppant jó programokat szerveznek, ironikusan szólva. Abban az évben is igyekeztek kitenni magukért, ezért a varrónőként dolgozó Juli néni az utolsó napra megoldotta, hogy munkatársnőivel és az ő férjeikkel együtt lemenjünk a Balatonhoz fürödni. Mit ne mondjak elég kellemetlen volt közel három órát ücsörögni a langyos vízben két kupac ismeretlen emberrel körülöttem. Édesapám sem szórakozott valami jól, csak anyámnak tetszett ez a véget nem érő női traccspartiskodás, miközben mi férfiak azon gondolkodtunk, hogy mit is keresünk ott egyáltalán. A nap végét egy képpel koronáztuk meg. Mindenki igyekezett szépen behelyezkedni, Juli néniék édesanyámmal legelőre, míg édesapám és én az utolsó sorban álltunk. A fotó elkészítése rendkívül lassú folyamat volt. Meg kellett várni, míg mindenki odaér és felkészül a kattanásra. Ez körülbelül húsz percbe tellett, ami alatt én összehordtam a lábammal egy hatalmas buckát a tó fenekén. Felálltam rá, majd egy hatalmas villanás, elkészült a kép. Abban a pillanatban nagyon örültem, hisz ez azt jelentette, hogy hosszú búcsúzkodást követően végre elindulhattunk haza.
Pár héttel később egy olajfestmény érkezett hozzánk, ajándékba Siófokról, ugyanis rokonaink fia rendkívül tehetséges festő lévén egy farostlemezen ujjá alkotta a Balatoni fényképet. Akkor vettük észre, hogy a bucka miatt, amin álltam a fejem sajnos lemaradt, de legalább a testem jól látszik, így Juli néni tudni fogja, hogy mennyit nőttem egy év alatt.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL