MÉHES LÁSZLÓ
LANGYOS VÍZ, 1970
KT03_050136
LANGYOS VÍZ
Részeg, disznó testű férfiak állnak a vízben. Kövér izzadságcseppek csorognak le vörös homlokukról, nagyokat nyelnek a labdázó lányokra nézve. Kezükben sör. Keserű, mar, de azért leöntik a torkukon, böfögnek. Idős hölgyek melltartó nélkül barnulnak, ráncosak, gyűröttek, a sütőben felejtett száraz csirkékre emlékeztetnek. Csirkékre, akik a vérnyomásukról és a koleszterin szintjükről társalognak. Az egyik előre hajol, megnyomogatja visszeres lábait, mellei úgy csüngenek előre, mint két termetes tengeriuborka. Pucéran rohangáló gyerekek homokot zabálnak a parton, alacsony magnézium szintes anyukák teljes torkukból üvöltenek, dagad az ér a homlokukon: „EZ A NYARALÁS EGY RÉMÁLOM!”
Augusztus eleje van, ilyenkor mindig itt vagyunk, Lellén a fűzfa alatt: anyu, apu és én. Már a második könyvet olvasom. Ez szárazabb, mint az előző, időről időre azon kapom magamat, hogy nem is figyelek a szavakra, a szemem csak megszokásból követi a sorokat. Mostanában érzékeny vagyok a zajra, ugatás, sírás, ordibálás, csobogás, susogás, nevetés – nem bírok koncentrálni.
„Bemegyek a vízbe.”
Anyu motyog valamit, valószínűleg azt mondja, kenjem be magam naptejjel. Nem kenem, lázadok. Becsukom a könyvemet és a ruháim alá rejtem, nézem az elterülő víztömeget és a meghitten lubickoló polgárokat. A Balaton egy hatalmas fazék, amiben mindenki együtt ázik, pisil és örül. Idilli.
Belegázolok a vízbe, a talpam alatt moha és iszap, nyálkás és selymes, belesüppedek. Percekig kell sétálnom, hogy a víz végre a mellkasomig érjen, a hullámok felcsapnak az államig. Tegnap este vihar volt, zavaros a Balaton, nem látni az alját. Elképzelem, ahogy a fenéken harcsák és vízihullák úsznak békésen, csöndesen – inkább felkapom a lábam, a hátamon lebegek. Vakít a nap, érzem, ahogy én is barnulok, és közben nézem az eget. El sem hiszem, hogy valami lehet ennyire kék. Forró a levegő, párás, nehéz lélegezni. A víz langyos. Hagyom, had sodródjak.
Kizökkent egy éles hang, a büfébódéból egy termetes asszony kiabál:
„Elkészült a friss lángos!”
Kimászok, víz csíkot húzok magam után a forró aszfalton. Veszek egy lángost, leülök a partra megenni, az úgy jó lesz, akárcsak egy képeslap. A híg tejföl végig folyik az alkaromon, rácsöpög a kiégett fűre, hangyák gyűlnek köré. Érzem, ahogy az olajos tészta lassan eltelít, émelygés fog el.
Túl nehéz, túl sok.
Bárcsak otthon lehetnék.
