KT_043066

TITOK

Mindig megnyugtatta a duruzsolás. Megvolt a maga varázsa. Alkalomadtán a fülébe vándorolt egy-két izgalmas szösszenet: botrányok, átverések, valami, aminek nem volt szabad kitudódnia. „Te vagy az egyetlen, akinek elmondtam, jól vigyázz!” – suttogták körülötte, ő pedig mi mást tehetett volna? Élvezte. Csiklandozta a fülét minden édes titokmorzsa, és minden mókás felismerés, hogy egy kocsmában legalább öt olyan „egyetlen” volt, akire rábíztak egy titkot. Ez a kíváncsiság évekkel később sem öregedett ki belőle: még mindig a tőle megszokott pontossággal fürkészte a körülötte nyüzsgőket. Csak már nem nyüzsögtek körülötte annyian.

Vasárnap délután volt, ő pedig egyedül ült a karosszékében, és a televízió távirányítóján zongorázott. Botrányok, átverések hada ömlött minden kampánybeszédből és olcsó szappanoperából, mégsem tudta lekötni egyik sem. Lánya, Ágota, épp a dolgozószobáját takarította. A Pojáca (Ágota férje, de amikor nem volt otthon, csak Pojácának hívta) valahol messzeföldön dolgozott. Az unokák csendben ültek a szobájukban, mint holmi koravén szerzetesek, akik örök szobafogságot esküdtek.

Hamar ráunt az otthoni lebzselésre. Zavarta a csönd. Zsebre vágta a pénteki újságot és egy-két gyűrött bankót az asztalterítő alól (ott tartotta a „zsebpénzét”), és lebicegett a szomszéd kocsmába.

Ahogy beért, alig észrevehetően elfoglalta a legárnyékosabb zugot. Kiterítette az újságot az asztalra, és úgy tett, mintha olvasná, pedig már pénteken átrágta az egészet. Mélyen belélegezte a kocsma illatát: itt töltött régen minden vasárnap délutánt. Már hiányoztak neki a kártyapartik, a viták, a kellemesen didergős teremben keringőző szivar illata – és természetesen a titkok.

Lassan felpillantott az újságról: megkezdte a vadászatot. Öregek a fülei, de nem hasznavehetetlenek.

Kevesen voltak a kocsmában. Mellette három vékony fiúcska három vastag korsó sör kiséretében ült és hallgatott. Hol egymást, hol az asztalukra pakolt telefonokat bámulták. Néha megmutattak egymásnak valamit a telefonon, majd nagy hahotázások közepette koccintottak, ittak – aztán mindenki visszatért a saját kis világába.

Elképedve nézte az elé táruló jelenetet. Célpontot váltott, másik asztalt figyelt. Egy lány, vele szemben egy fiú. Az alaphelyzet kísértetiesen hasonlított az előbbihez. A lány meg se szólalt, épp az asztalt fényképezte, majd magát, majd magát az asztal előtt, majd magát, azt asztalt, és valahol a távolban a vele szemben ülő fiút. „Pislogtál” – morogta szemrehányóan, és készített még egy fényképet. Ebben sem talált semmi titokzatosat: ez nyilvánvaló volt – és szomorú.

Mire kijöttek hozzá, hogy megkérdezzék, mit kér, már felállt, készült hazamenni. Az újságot az asztalon hagyta. „Nem mintha bárki beleolvasna” – gondolta magában. Szépen, öregesen hazabicegett, és visszacsúsztatta az összegyűrt pénzt az abrosz alá.

– Hol voltál, Papus? – kiáltotta Ágota a dolgozószobából.

– Titok – válaszolta, és visszaült a karosszékébe. Legalább ennyi titokzatosság jusson neki vasárnap délutánra.