GULÁCSY LAJOS
VARÁZSLÓ KERTJE, 1906-1907

KT_043057

A VARÁZSLÓ KERTJE

A fellegek mögül aranysugaraival előtáncolt a Nap, s reáhajolt az erdőre a néma bércek alatt. A fák látogatónak örvendhettek: egy leány járt közöttük. Úgy hozta a sorsa e meseszép teremtésnek, hogy elveszett a város melletti rengetegben. Tanácstalanul baktatott a rezgő avarban, arcára rosszallás, méla, kényes rosszkedv ereszkedett. Fiatal volt, arcának éretlen, játékos vonásai uralkodtak fizimiskáján. A haja fedetlen, hófehér vállára omolva ragyogott, ruhája könnyűnek, már-már ledérnek tetszhetett.
Az erdő ilyenkor a legszebb: a tavaszi reggel fűszeres illatokkal, táncukat lejtő virágok csodáival várja vendégeit. A lányt mindez láthatóan nem érintette meg. Sétája közben egy feketerigó figyelte minden mozdulatát. Szótlanul követte, mígnem rákezdett énekére. E hangra így dalolt a város ifjú cédája:

„Büszke kebelemben
tiednél szebb a hang.
Csókos szépségemben
istennője lappang

érzéki csodáknak.
Ne nyílj többé, virág,
csak sírokon látnak,
nem vár rád a világ.

Engem vágynak, ágynak
fektetve mámoros
éjeket kívánnak,
s csókoktól záporos

kéjeket éntőlem.
Alattam térdelnek,
mint ti is előttem
sírtok e Szépségnek.”

A leány gőgös énekére a természet még jobban megnyílott. Mintha ezek a szavak varázsporként szóródtak volna szét a virágok tányérjaira. A virágok azt üzenték: a természet az úr, minden élők legszebbike. Romlatlan, tiszta, s gyöngéden hívja a megtévelyedettet a fényre.  A madár csak hallgatott. Némán vezényelte a Flóra és Fauna Szimfóniáját. Aztán a fák befejezték zengésüket, s ismét csak a rigó füttye járta át a berkeket. A céda megbicsaklott, szívét bizonytalanság emésztette, s fájdalmában újból dalolni kezdett:

„Büszke kebelemben
megcsuklott a hangom.
Lopott életemben
nem zúg már harangom.

Becsaptam magamat?
Fényem nem is fény volt?
Feldúltam ágyamat,
hol igaz álmom holt?

Most látom, mi a szép,
mit megloptam gúnnyal.
Ments meg, eszményi kép,
és villámló rúddal

űzd bennem a poklot,
ki átok bűnre kért!
Szállj meg engem, s legott
szívd szívemből a vért!”

A tisztás tarka tüneményei most olyan színes táncot jártak a kristályhangú szélben, hogy ember nem látott még soha olyan varázslatot. A lombok hárfákként pendültek, minden élőlény énekelve előbújt, hogy része legyen a szertartásnak. Életre keltek az erdő lakói, hogy e gyónást érzékeikkel felfoghassák, gyönyörködhessenek benne. A rigó leszállt a fáról a lány lábai elé, a következő pillanatban pedig már fiatal férfiként állt a csupasz talpak előtt. Ő volt az erdő Varázslója. Szelíd mosolyra húzta száját, bíbor csuhája fodrozódott, ahogyan kinyújtotta kezét a reszkető lány felé. Felsegítette. Ujjából szikra pattant, tüzet csiholt a homokon. Átölelte a leányzót, tekintetét pedig a lángokba vezette. A lány csillogó szemmel kezdett rá megtisztító harmóniáira:

„Bűnösen tapostam
rajtatok, virágok.
Erdőtök elhagytam,
tündöklő világok.

De újból itt vagyok,
szememnek csillaga
csak értetek ragyog,
s reám hull harmata

homálytalan Égnek;
áldását megkapom,
s üzenem a Légnek:
szívem néki adom.”

 

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL