GULÁCSY LAJOS
VARÁZSLÓ KERTJE, 1906-1907

KT_043047

VARÁZSLAT

A szalonban félig leeresztett redőny, a fényben porszemek. Megkívánom a könyveket, hogy mindegyiket olvassam. Lehet, hogy itt az ideje, hogy valaki leporolja őket. Lepakolom mind az ezerötszázat.

Hetekig tartott. Felébredtem és mentem a könyvekhez, már nem is a porolás és a rendszerezés miatt: hívtak. Ezzel a gondolattal keltem, feküdtem és álmodtam. Így olvastam Proustot és Borges-t, Poe verseit és az Ezeregyéjszakát. Már néhány napja dolgoztam, amikor eljutottam a festészeti albumokhoz. Caspar David Friedrich és Magritte voltak az elsők. Sok nagy albumot átlapoztam, de ezekre képtelen vagyok visszaemlékezni, a következő kép miatt. Feledtetett minden eddigit. Gulácsy festmény volt, a Varázslat.

Először azt hittem, szerelmespár. A férfi varázsló, és megbűvölte a lányt, hogy szeresse. A kép magába húzott. Éreztem a mohaszőnyeget, hallottam a levelek zizegését. Résnyire nyitottam a szemem: a kert sehol. Mindenütt könyvstócok, moha helyett perzsaszőnyeg, a könyvlapok zizegtek a huzatban. Kicsit félretettem az albumot, átsétáltam egy másik polchoz. Azt reméltem, ha valami egészen más területen gondolkozom, felszabadulnak a képhez kötődő gondolataim és megfejtem a festményt. Elkezdtem lepakolni Eliade-t, Agrippát. Jungnál kicsit időztem, beleszagoltam, megnéztem a borítóját. Beugrott. Nem szerelmespár. Animus és anima.

Öt évesen álmodtam meg az animusomat. Idegen volt, és mégis közelebbi a legközelebbi embernél. Többször is álmodtam vele, utána mindig úgy éreztem, hogy megint elszakítottak tőle, és bár maradtam volna vele. Vajon ők a képen álmodnak vagy ébren vannak? És ha álmodnak, vajon melyikük? Melyikük fog felébredni, kívánva, hogy maradt volna abban a másik világban, ne érezné magát félnek? Mint Csuang-ce, aki pillangónak álmodta magát. Aztán felébredt, és nem tudta eldönteni, hogy ő Csunag-ce, aki álmában lepke volt, vagy pillangó, aki most éppen azt álmodja, hogy Csuang-ce.

Megint megbűvölt a kép, és nem vagyok benne biztos, hogy tetszik a tolakodása. Visszateszem Jungot, és kezdem a CD-ket. Wagner, Rachmaninov, Chopin. Végre biztosabb talajon állok. De ez sem tart sokáig, bekúszik a gondolat a fejembe, vajon milyen zene szól a Gulácsy kertben. Sok darab eszembe jut, lassan kiszűröm a tökéleteset. Debussy. S ahogy leperegnek bennem a művei, megállok a Sziréneknél. Ugyanaz a bűvölet, ami rajtam is uralkodik, ha elmerülök a képben.

Látom a titkot, de nem értem. Nem is fogom soha megfejteni. Elég, ha tudom, hol keressem: a varázsló kertjében. Az örök nyárban, az áfium füstjében, a titkos értelmű rózsák között. Ott, ahol az ellentétek összeérnek. Fény és sötétség, nappal és éjszaka, animus és anima.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL