BIHARI SÁNDOR
VASÁRNAP DÉLUTÁN, 1893

KT_043024

VASÁRNAP DÉLUTÁN

Vasárnap van, cigarettára gyújt. Rosszkedvűen lépked, rugdossa a kavicsokat és kerülgeti az előtte haladókat. Arca egész beleferdül a gondolataiba, olyan a képe, mint a ketrecbe zárt erdei vadnak. Ő, aki vért izzadva dolgozott egy egész család fennmaradásáért, olyan meglett férfiak mellett, mint amilyennek egykor apját látta, egyáltalán semmiféle változást nem akart. Nem boldognak és békésnek élte meg ezt az időszakot, sokkal inkább igazságtalannak –leginkább magával szemben -, mert minek szenvedett ő annyit piszkos gazdaságok sötétjében gyermekként, hogy kenyér, hogy bor kerüljön az asztalukra, ha mások már készen kapják majd a századforduló gyönyöreit. Bár sok fejben a változás még egyáltalán nem körvonalazódott, neki már görcsbe szorult a gyomra a legapróbb jelek láttán is. Pedig szívesebben írt volna egész eddigi életében is teli hasábokat a nemzeti különbségek problémájáról, meg arról, hogy mi is kell az asszonyi szívnek –hosszú novellákat képzelt ilyen forró szerelmekről-, hogy mit jelent egy család életében a pénztelenség. Ha valaki, ő igazán tudta mi a nyolc éhes testvéri száj, meg a nélkülözés. Nem is emlékezett, mi váltotta ki belőle a hirtelen jött haragot, talán egy plakát, vagy egy rikkancs kiáltozása, de lassan nyugtatni kezdte magát, értelmes arcát a földre szegezve haladt tovább a lovas kocsik mentén. Nem, nem, neki most nincs szüksége fölösleges eszmefuttatásokra, anyja sírja mellett úgy is eleget gondol a hiábavalóság érzésére, és figyeli a szép formájú kezén futó cserepes bőrt. Most most van, és neki még le kell adni egy anyagot a búza jelentős javulásának híréről, különben is szerelmes. Mikor beért a kávézóba a többiek már az asztalnál ültek és éles vitát folytattak a Bordélyos keddi cikkéről, egész fröcsögött a nyál, ahogy veszekedtek. Senkit nem lepett meg környezetükben a jelenet, általános fogalom volt ott az ilyen vasárnap délutáni kép. Szép, meglett férfiak, szép meglett témákról vitáznak, kártyáznak, dohányfüst, de máskülönben béke. Leül közéjük, hallgat, kérdezik mi baja. Azt mondja szerelmes. Nem hisznek neki, nevetnek, kártyáznak tovább. Szentég milyen idegesítő, úri szokás is ez a kártyázás! Nevetik, miért nevetik ezek? Mi nevetni való van a szerelmén? Nem szól, de kérdés nélkül is kap választ, ha annyi változás történne az országban ahányszor ő szerelmes, boldog lehetne, mind ki itt ül. Izzadság lepi el az arcát, nézi a szép ősz fejeket és azt a sok, dagadó húsos felöltőt, ami a jóllakottságtól kipukkadni látszik. Hirtelen eszébe jut, hogy még nem is evett, őrjítő éhség fogja el. Aggódni kezd a le nem adott cikkeiért. Kétségbe esett képe még nagyobb vigadalmat kelt. Minek is jött el, itt mindig kinevetik, fiatal vállát csapkodják, és bíztatják az életre, legtöbbjük a jómódból a jómódba érkezett ide. Őt meg gyötri a soha nem szűnő, kínzó éhsége. Felpattan, eldönti az asztalt, röpülnek a kártyák szerte- szét. Kirohan az utcára és futni kezd. Fut. Átfutja az összes változást, majd éhesen hal meg.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL