KT_043017

VARÁZSLÓ KERTJE

Viruló volt a kert,
de gonosz átkot viselt,
és minden jó szándékú, szerény,
de minden rabló, s szökevény
messze kerülte határát.

Anyám mesélte, még kislány koromban,
hogy egy ifjúé a kert, ki éjjelente, titokban,
leányszívet csábít, kedvesen hízeleg,
szép hajadonokat a kertjébe vezet.

Ott, mikor a szeplőtlen lányka,
szívének szerelmes boldogságában,
tekintetét az ifjú igéző szemébe emeli,
s az keserves csókkal a leányt illeti,

varázslat száll a boldogtalan lányra,
s lesz örök misztikum csalárd-szép virága.

,,Innen hát a szép kert”,-szólt a falusi pletyka,
,, egykoron leány volt minden szép virága.”

Én nem tudtam mi igaz, s mi nem e beszédben,
S mert falumban vénemberen kívül, mást nemigen ismertem:
vonzott a kerthez boldogtalanságom,
ártatlan, gyermeki, baldahínos álom.

Éjszakánként hallottam a varázsló énekét,
dalával öntözgette a szívemben burjánzó reményt.

Egyszer aztán kíváncsiságomnak nem állhattam ellen,
egészen a bűvös kert kapujáig mentem,
ott sem hagyott megtorpanni vad kíváncsiságom,
úgy éreztem, valóság a kertről minden egyes álmom.

Ekkor láttam meg Őt, de már régóta ismertem
mosolyát, a daliát, s az érzést is: szerelem.
Magához vont s komoly szemét rám szegezte,
s én elmélyedtem benne, anyám intelmeit feledve.

,,-Hát nem érted még mindig a titkát,
varázslatos kertem mért ontja illatját?” -Szólt hozzám szelíden,
Csupán a te dalodra felelnek énekes madarai,
szíved dobbanását utánozzák habzó forrásai.

Veled nevetnek csak, üde friss ágai,
illatodból táplálkoznak kecses virágai.

Nem is enyém a kert, csak beköltöztem látva,
mily nemes és igéző, megannyi bája.
Nincs nekem hatalmam, csak az varázs és csoda,
hogy szívem a szívedet magáénak tudja.”