GULÁCSY LAJOS
VARÁZSLÓ KERTJE, 1906-1907

KT_043011

NEM A VARÁZSLÓ KERTJE

Pulcsi cipő cipőfűző, kulcs ajtózárás, lépcső még több lépcső, aztán még egy ajtó. Idő? Nincs. Futás, buszmegálló várakozás. Idő? Van. Beteg néni. Busz, buszzaj, buszfüst, buszfék, buszajtó, buszkártya píp.

Leülök a jobb oldalra, az ablak felől, bekötöm magam a képzeletbeli övemmel. A többi utas mogorván, unatkozva ül a buszon, van, aki áll, majd fékezéskor nekiesik az izzadt szomszédomnak, ő mindig pontosan hat perccel a busz indulása előtt lép ki a házból. Ezt onnan tudom, hogy az ablakból kifelé bámulok fésülködés közben. Az ideges férfi, aki minden másodpercben az óráját nézi, mintha először buszozna, nem bízik a pontos megérkezésben, jól teszi, sosem ér oda. A barna kislány, aki a csellójával mindenkit megüt, kelletlenül körbenéz. A kék szemű bácsi hangosan telefonál, a porckopásáról beszél, meg arról, hogy sokba kerül az injekció. A mögötte ülő, templomba készülő mamák receptet cserélnek és versengenek, kinek tehetségesebb az unokája.

Miután végigmérem a társaságot, észreveszem, hogy megérkeztem. Öv ki, megnyomom a piros STOP gombot, fékez is a busz. Az ajtó kinyílik, s mint amikor anyám kiveszi a sütőből a frissen sült kacsát, úgy csap meg a nyár perzselő levegője. Nem nézek se jobbra, sem balra, csak hagyom, hogy vigyen a lábam, s közben a mellettem elsuhanó emberek illatát szagolom. Vaníliás rózsa, Chanel No.5, kókusz, az otthoni fahéjas légfrissítő.

Az illatok párafelhőjében ámuldozva kábulok, egy barna faajtót pillantok meg, az elmúlt tizennyolc év alatt észre sem vettem. Van nyolc percem a semmiig, hát belesek.

Közben mindvégig érzem, valaki figyel. A fal mellett megyek, mögöttem lányok sugdolóznak, a vörösruhás férfi engem néz. Követ. Ha megállok, ő is megáll. Majd hátrafordulok, és egy kék szempárral nézek össze, gyönyörű! Piros pólójától szinte sápadtnak tűnik, egy szót sem szól. Hogy ne maradjunk az utcán tovább, a kilincsre két tenyér tapad, az övé hideg, szinte dermesztő. Az utamba áll, feltartóztat. Ellököm onnan, majd magammal húznám, de nem jön.

A nyüzsgő város szinte megszűnt létezni, a szecesszió virágait már nem a házak falán, hanem a lábam előtt csodáltam. Egy olyan ház végeláthatatlan udvarába kerültem, mely sok-sok fehér liliommal, fekete bársonyú és bíborpiros virággal, lila nőszirommal volt teleültetve.

Az ég fekete volt, csak a Hold fénye szépítette, mégis úgy tűnt, mintha délutáni fény ragyogna. A növények közé vetettem magam, mind nagyobb volt nálam.

Végül mégis megérkezett, a nap sugarai hozták elém. Leültünk a legmagasabb tulipán árnyékába, ruháinkat ledobtuk, mielőtt a patak fagyos vizébe léptünk. Aztán a parton mellém feküdt, néztük a lila eget, sárga madarak színezték. Teste izzott a forróságtól, a karjánál szorítottam, de eltűnt a kezeim közül, a ruháit hagyta csak ott. Felmarkoltam őket, elfutottam, vissza néztem, kerestem őt, aztán kerestem valaki mást, aki nem ő, de egyedül voltam.

Egyedül, megválaszolatlan kérdésekkel, ruha nélkül sétálva az utcán, földszintnyi magasságban találtam egy zöld zsalus ablakot. Ekkor álltam itt először a háza előtt. Virágok nélkül, egy szűk utca végén, egy egyszemű romos ház próbál nem összedőlni, csak a festetlen fakerítés olyan, amilyen volt.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL