GULÁCSY LAJOS
VARÁZSLÓ KERTJE, 1906-1907

KT_043008

A VARÁZSLÓ KERTJE

Bezárta a súlyos kovácsoltvas ajtót és kint hagytuk a halott utakat, az émelyítő port, a szürke zajt, a végeláthatatlan telet.

Kint hagytuk a hétköznapokat.

A tegnapot, a mát, a holnapot.

Kint hagytuk az időt.

Itt éteri a csönd.

A kertet nehéz, ólmos illattal tölti meg az időntúli, örökkévaló tavasz zöld illata.

Harsány, kövér füvek, húsos bokrok és hangos és büszke indák fonnak körbe minket.

Egy vörös virágok smaragd gyík figyel.

Ékszerként villognak a haldokló fatörzsekből kibújó fényeshátú bogarak.

A rózsaszíneszöld ég fátyolfelhői közt álomittas madarak szállnak.

Bársonyzöld. Mézbordó. Aranybarna. Selyemkék.

A varázsló hozott el ide. Én az övé vagyok. Itt minden az övé.

Enyém viszont a lelke. Édesen gyötrő rabsággal láncolta magát hozzám.

Őrjítően féltékeny, féltő szeme égető gyöngy.

Szemeink egymás csapdájába estek.

Ujjaink harcoló, érzéki szobrokká formálják egymást.

Egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Az égen valami most robbant szét.

Ziháló, forró, buja, piros testünk az égen született új Nap teste.

Törékeny, finom csontjainak gödrében nyugszik éhes, puha testem.

Vadul dacolunk a múlttal és a múlással.

Ketten vagyunk egyedül, együtt, egyként.

Kibogozhatatlan hálóink elfogták egymást – páros kín ez és páros gyönyör.

Lehet, hogy hazugság a létünk. Lehet, hogy kert sincsen. Szerelmünk talán nemes hazugságok füstölgő táljában született, és a hamuvá lesz, mire végigég a varázslat. De amíg tart a tűz, addig testünk lángoló csatatér, lelke a lelkemen pihen.

AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL
AZ ÖSSZES ÍRÁS A FESTMÉNYRŐL