KÖZÖNSÉGDÍJ
BALOGH KIM BETTINA
NYÍREGYHÁZI VASVÁRI PÁL GIMNÁZIUM
VARÁZSLAT
Órákon keresztül tudnám nézni, úgy, hogy soha meg nem unnám. Csak nézném, szüntelenül minden egyes mozzanatát, mert minden levegővétele számomra a mennyország.
Ezt a határozott nőt kell lefestenem. De bárhogyan is próbálkozom, nem megy, hisz egykor együtt voltunk itt. A kertben, ahol ha egy fa mellet elsétál, annak gyönyörű vérszínű virága kinyílik, s szeretetével öleli kőrül őt. Bárcsak valamelyikük ága lehetnék! Bárcsak abban a réges-rég tovaszállt pillanatban élhetnék öröké! Vajon ő is úgy szeret engem még, mint ahogyan én imádom azóta is minden egyes porcikáját? Vajon neki is eszébe jutnak néha azok a percek? Vagy már rég elfelejtett engem?
Lefestettem őt, de kezeim nem hagyták, hogy az én angyalom egyedül sétáljon. A vörös, a zöld és a barna árnyalatait használtam csak, hogy a világ még jobban átérezhesse szerelmünk bódult pillanatát. Emlékezetemből hívtam elő a mi rég elfeledett varázslatunkat.
Talán a bizonytalanság az, amely elvakított akkoriban, de mégis megtettem. Nem bírtam nélküle tovább. Odaléptem hozzá, karjaimba vontam őt. Védelmező tekintetével nézett az én esendő szemeimbe. Az illata, akár az ártatlan fehér virágok illata, melyek körülölelték. Egy szót sem szólt, se ő, sem pedig én. Kiélveztük csókunk előtti utolsó pillanatokat is. Mindketten tudtuk, nincs visszaút. Ajkunk össze fog fonódni. Egyszer biztosan…
Egykori szerelmünket mindig újraélem, ha rápillantok a képre. A festményre, mely akkor is a falon fog lógni, ha ránk már emlékezni sem fog senki.